Rovátkák az ajtófélfán

A szlovákiai pártstruktúra furcsaságainak is a következménye, hogy a társadalomnak az elmúlt 13 év alatt csak egy parányi hányada érzékelte tudatosan a jobboldal és a baloldal közötti különbséget. A hosszú időn keresztül legnagyobb hatású politikai erő – ha érdeke úgy kívánta – a nemzeti tőkeképző réteg kovászaként tetszelgett. Közben a tömegekkel sejttette, hogy a plebsz érdekeit tűzte zászlajára. Hatványozottan érvényesül a depolitizáltságnak e megnyilvánulása a magyar lakosság körében. A rendszerváltás utáni időszak egyik politikai torzszülöttje: az egydimenziós magyar, aki kizárólag magyarnak tekinti magát, és e fikciót védelmezendő még meg is sértődik, ha arra figyelmeztetik, hogy egyúttal fogyasztó is, meg állampolgár, vállalkozó és munkavállaló is. A francia klasszikus (ha élne) a mi egydimenziós magyarunkat is méltán olyanként ábrázolhatná, mint aki meglepődik, hogy már 30 éve „prózában” beszél... – Minden rosszban van valami jó – mondotta a lembergi csodarabbi. Kimondottan rossz, hogy a jobboldali kormány intézkedéseinek hatására felfelé kúszik az élelmiszer ára. Nehezen viseljük el, hogy az árintézkedések következtében kétszer-háromszor akkora többletköltsége lesz a családoknak, mint amennyit a jobboldali kormány szociális ügyi minisztere kiszámított. A munkavállalók megtudják, mit jelent a munka törvénykönyvének átfogalmazása, például, hogy az újonnan felvett alkalmazott próbaideje az eddigi többszöröse lehet. Hogy van ennek munkavállaló-ellenes éle? Erre csak akkor döbben rá a melós, amikor kiderül, a próbaidő hónapjaiban minimálbér fizethető. A kormánypártok vezetői tavaly ősszel, közvetlenül a választások után még kitüntetésként viselték a „jobboldali” jelzőt. Tehették, mert jól tudták, hogy a politikában iskolázatlan munkavállalók nincsenek tisztában a politikai alapfogalmakkal. Borítékolni merem, hogy úgy fél év múlva sem a koalíciós négyes fogat elnökeinek nem marad kurázsija a jobboldalisággal kérkedni, sem a népjóléti miniszter nem merészel úgy foghegyről beszélni a tiltakozó munkavállalókkal, ahogy ma teszi. Pedig az intézkedések címzettjei még csak sejtik, mi következik. Van egy ötven körüli barátom, a Béni. Akkurátus ember. Fia, a Géza gyerek a szeme fénye. Testi fejlődéséről úgy vezetett „nyilvántartást”, hogy kiemelkedő alkalmakkor (az első lépések megtételekor, első osztályos korában, érettségikor, majd a diploma megszerzése napján utoljára) az ajtófélfába rovátkával jelezte a testmagasságát. Béni barátom most, 51 évesen azzal múlatja idejét, hogy strigulázza, a mi jobboldali kormányunk gazdaságjavító intézkedéseit. Van ideje, mert – noha kiváló vasesztergályos – munkanélküli. Azt mondja, a tételeket majd összeadja, és az eredmények alapján legkésőbb 2006 őszén levonja a következtetéseket.