Rettenetes harminchat

Nem tagadom – ijedtében majd’ megállt bennem az ütő, amikor tudtomra adták: kereken harminchat, mindenre elszánt bajkeverő munkálkodik azon, hogy lejárassa ezt a fiatal, a rügyfakadás boldog révületében már több mint egy évtizede tobzódó köztársaságot. Mert a rügyből lesz ám a virág, abból meg az édes gyümölcs – hacsak valahol félúton el nem szúrjuk. Most meg jön három tucatnyi gazember, és – Mikulášunk szavaival élve – „lejáratja az országot”. Az értesülés vételét követően azonnal lázas kutatásba fogtam a harminchatok kilétét illetően. Hol, merre keressem őket? Művészek, újságírók körében netán? (Utóbbiakról tudni kell, hogy mindenre képesek ám.) Vagy a jégkorong-válogatottban? (Mi volt az idei bronzérem, he?!) Esetleg a fiatal értelmiségiek között, akik bébi- és dédiszitterként járják a nyugati államokat, ezzel is demonstrálva, hogy ebben az országban nincs szükség az észbeli kapacitásra? Vagy... És sorolhatnám tovább a „hihetetlenül gyanús” kategóriát fenékig kimerítő, potenciális veszélyforrások felsorolását. Ekképp morfondírozva végül rá kellett jönnöm, hogy annak a nem túl széles rétegnek, amelyik dolgozik, hat, alkot és gyarapít – miközben a többi nagyokat derül –, a mindennapi meló mellett nem sok ideje maradhat az államfelforgató tevékenységre. Ilyesmit csakis az az állami alkalmazott tehet, aki az adófizetőkből él, fenntartva azt a látszatot, hogy az általa jól-rosszul eljátszott szerep mérhetetlenül fontos, miáltal léte teljes indoklást nyer. Mivel az ilyen funkciókat a politikai megbízhatóság alapján osztják (ez az egykor használt „párthűség” kifejezés mai szinonimája), az állam lejáratói abba a körbe tartozhatnak, akiket a mezei polgár az ország dolgainak rendezésével bízott meg a legutóbbi urnába való pottyantás alkalmával. Kiindulva abból az örökérvényű igazságból, hogy a jó „titkosszolga” nem vész el, csak átalakul, a fennálló rendszer ellenségeinek a köre tovább bővül azzal a néhány tízezer személlyel, akiknek a neve a Cibulka-féle „estébés” listán szerepel. Hogy a lejáratást lehet-e fokozni, annak eldöntését a nyelvészekre bíznám; én a miniszterelnök helyében ezentúl mindenesetre a „még lejjebb járatást” alkalmaznám, ami lényegesen többet mond a jelenlegi szlovákiai helyzetről. Mert bár a legfelsőbb ügyész tisztázta a helyzetet azzal, hogy kijelentette: nem történt törvénysértés a lista ide-oda toloncolása során, azért nem ártana tájékoztatni a plebset a részletekről is. Azt, hogy a káoszteremtés és ködösítés mennyiben minősül rendezésnek, már a metafizikusokra bízom – a transz áldott állapotában hátha kimondják a nagy igazságot, hogy – Alan Ginsberget idézve – míg „őrültek igazgatják börtönünket”, a rügyfakadás fölötti idült örömünk csupán kínos, torz mosoly.