Puha szankciók Putyin ellen – szigorúan a látszat kedvéért

MTI-HÁTTÉR

A Moszkvával szembeni amerikai szankciós stratégiának nem az a célja, hogy megváltoztassa az orosz politikát, csak azt a látszatot akarja kelteni, mintha arra törekedne, hogy megváltoztassa – írta elemzésében George Friedman, a Stratfor amerikai agytröszt igazgatója.

Washington újabb hét orosz kormánytisztviselő ellen jelentett be szankciókat. Ám régi tapasztalat, hogy a szankciók hatásait nem lehet mindig megjósolni, és teljesen hatástalanok is maradhatnak. Általában azért folyamodnak hozzájuk, hogy az adott országgal elkerüljék a háborút, amely túl költséges lenne vagy vereséggel végződhetne. A cél, hogy gazdasági sebeket okozva változást idézzenek elő a megcélzott kormány magatartásában, de annyira nem lehetnek súlyosak, hogy az adott kormány előnyösebbnek érezze a háborút, mint magatartása megváltoztatását.

A szankciók jobban működnek olyan országok ellen, amelyek nem képesek megtorló válaszlépésekre. Jó példa Irán, amely atomfegyverek híján nem indíthat háborút, és kevés más eszköze van. Oroszország ellen hatékony szankciókat hozni sokkal nehezebb, mert képes katonai válaszra, lefoglalhat nyugati vagyont, elvághatja Európa energiaellátását.

Az USA és az EU ezért inkább úgy döntött, nem Oroszországot sújtja szankciókkal, hanem egyes személyeket és néhány orosz vállalatot, amelyeket felelőssé tehet az ukrajnai akciókért.

Pénz vagy hatalom? Mindkettő!

Ezek „célzott szankciók”: kulcsfontosságú orosz vezetők vagy bizalmasaik gazdasági érdekeit támadva a Nyugat megpróbál változásokat kikényszeríteni. A stratégia azonban több kérdést is felvet, először is azt, hogy az orosz vezetőket mi érdekli jobban, a pénz vagy a hatalom. A kettő mára összefonódott, Oroszországban ugyanazok gyakorolják a hatalmat, akik a pénzt birtokolják. Ezért nehéz elképzelni, hogy a Putyin-rezsim változtatna politikáján – ezzel elismerve gyengeségét, ami végzetes hiba a hatalmon levőknek. Az orosz vezetők vagyonuk egy részét Oroszországban tartják, nehogy azt a nyugati kormányok lefoglalják. A szankciók nyomán csak vagyonuk egy részét veszíthetik el, de hazai népszerűségük növekedése ellensúlyozhatja ezt, és pozíciójukból eredően visszanyerik a pénzt.

Sugalljuk azt, hogy tettünk valamit

A kérdés politikai vetülete: Putyin népszerűsége nőtt a Krím elcsatolásával. Úgy érezheti, muszáj válaszolnia a szankciókra, mert ha nem, akkor csökken a népszerűsége. Ráadásul az USA nem akarja veszélyeztetni egy olyan rezsim fennmaradását, amely egy katonai nagyhatalmat irányít. Nem akar belekeveredni olyan akciókba sem, amely kiváltaná Ukrajna invázióját, és arra kényszerítené Washingtont, hogy vonuljon vissza, vagy lépjen be egy háborúba, amelyre nem készült fel.

Az USA-nak még egy jó oka van, hogy elkerülje a hatékony szankciókat. Az amerikai gazdaságnak szüksége van a külföldi befektetőkre. Olyan országok, mint Kína, Szaúd-Arábia vagy India, kétszer is meggondolnák, hogy pénzt fektessenek be Amerikában. Ezért az amerikai szankciós stratégiának nem célja megváltoztatni az orosz politikát, csak olyan látszatot kelteni, mintha erre törekedne. Azokat a kongresszusi képviselőket célozza meg, akik az ukrán válságot fontos kérdéssé tették, illetve azokat a külügyminisztériumi csoportokat, amelyek az amerikai nemzetbiztonsági politika középpontjába az emberi jogi kérdéseket akarják tenni. A szankciókkal a kormány mindkét csoportnak azt sugallhatja, hogy tett valamit – és mindkét csoport azt képzelheti, hogy tettek valamit –, miközben ténylegesen nem történt semmi. Ha a világ cselekvésért kiált, az óvatos vezetők olykor jobban kedvelik a cselekvés látszatát, mint azt, hogy tényleg tegyenek valamit.