Propaganda – kölcsönből

Az egészségügy megreformálásának szükségességében csak az kételkedik, aki az utóbbi években nem kényszerült valamely kórház, rendelőintézet gyakori felkeresésére. A falakról kitartóan potyog a vakolat, az ágyak java része is cserére szorulna. Az orvosok csak azért nem írják fel a páciensnek a drágább, feltehetően hatékonyabb gyógyszert, mert az kijelenti, nem tudná megfizetni. Hogy a beteg és az orvos közötti ilyen témájú párbeszéd milyen mértékben lassítja a beteg gyógyulását, arról aligha készül statisztika, de arról sem, hogy az orvos által kötelezően javallott, olcsóbb alternatív gyógyszer valóban hatott-e. A beteg csak abban bízik, hogy nincs orvos, aki megszegné a hippokratészi esküt. Az ellátás jobbítására mindenképpen szükség van. Kérdés azonban, reformereink valóban megfelelő irányt szabtak-e a második olvasatba került törvénytervezetnek, ha eleve úgy gondolják, rengeteg pénz kell majd az új rendszer köztudatba kerülésének elősegítéséhez. Olyannyira sok pénz, hogy az alapköltségvetésből nem is jutna rá. A Világbanktól kölcsönt – átszámítva 2,7 milliárd koronát – vett fel rá a tárca. Az a minisztérium, amely azért kényszerül reformokra, mert enélkül az egészségügy képtelen kimászni adósságaiból. Amelyeket végül is az adófizető térít meg. A kölcsön felvételéről rendkívüli gyorsasággal meghozott kormánydöntés lényegével, pontosabban a pénz felhasználásának céljával a kormány és a parlament tájékán sincs mindenki tisztában. Ez azonban nem változtat a kölcsön felvételének tényén. Mintha – ahogy azt az egyik gazdasági elemző állítja – valóban azt a látszatot akarná kelteni a minisztérium, hogy reformtervezetében semmi kivetnivaló nem lehet, hiszen a Világbank is bízik sikerében. Tény, hogy fontos, tudja a kórházigazgató, az orvos, a nővér, mit várnak el tőle a reform jegyében. Hiszen ha tudja, akkor kivédhetők a tájékozatlanságából eredő káoszhelyzetek. A húsz- és ötvenkoronás Zajac-illetékek bevezetésekor is tapasztalhattunk, ahány kórház, ahány rendelőintézet, annyiféleképpen értelmezték a miniszteri rendeletet. A hazai kisember azonban az utóbbi évek sorozatos pénzügyi botrányai, az állami pénzek bizonyított elherdálása láttán olyannyira gyanakvóvá vált, hogy aligha hiszi el, hogy végső soron csakis az ő – mármint a potenciális beteg – javát kívánja szolgálni az egészségügyi reform zavartalan bevezetését elősegítő világbanki kölcsön. Inkább gondol arra, hogy vállalkozások bankszámláját duzzasztják majd ebből a pénzből, hiszen az alapos tájékoztatáshoz rengeteg kiadványra lesz szükség, amelyeket valakiknek meg is kell írniuk, ki kell nyomtatniuk, terjeszteniük. És a sok közbeszerzési botrány után már nem nagyon bízik benne, hogy valóban a legjobb ajánlattevő lesz a győztes. A gyanakvást csak erősíti, hogy e közpénzcsomag elköltését a parlament sem ellenőrizheti...