Pro Libertate

A Pátria rádió léte vagy nem léte kísértetiesen hasonlít az Ifjú Szivek-féle szlovákiai politikai csujjogatóhoz. Néhány hónapja még az volt a kérdés, lesz-e Szivek vagy nem lesz. Lett, pontosabban megmaradt, igaz, egy év kiesett az életéből. Aztán az volt a kérdés: megtartható-e a nyelvhasználati jog az oktatásban. Vagyis: írhatók-e magyarul a szlovákiai magyar gyerekeknek készülő tankönyvekben a helységnevek? Írhatók. Az új kérdés: lesz-e januártól magyar rádióadás vagy nem lesz. Valószínűleg lesz, mert ez a kormány nem engedhet meg magának egy további botrányt, így is sok van a rovásán. Aztán, miután lezárult ez az ügy is, mondjuk januárban, februárban jöhet a következő ügyecske. A soros gumicsont. Valami csak kitalálódik. Mert ugyan ki hiszi el, hogy éppen ez a nyomorult 45 millió (s még az is kérdés, mennyit dőzsöl el ebből a Pátria) korona tenné tönkre az országot? És ugyan ki ne emlékezne a nagy alagútfúrókra, akik milliárdokat szippantottak ki a közszolgálatiból, s akiknek se ügyésszel, se bottal nem ütik a nyomát. Abba se rokkant bele az ország, a gazdaság se omlott össze miatta, csak a nép él egyre jobban. Hát még ha tudná is! Az lenne csak a Svájc!

Élek a gyanúperrel, hogy ebben az esetben is magukat agyafúrtnak tartó sztratégoszok játszadoznak velünk. Időről időre felröppen egy-egy új téma, amely védekezésre kényszeríti a szlovákiai magyar közösséget. (Amit a média előszeretettel a magyar–szlovák viszony térfelére utal, holott szlovákiai polgárok jogairól van szó, akik pechjükre magyarok.) Ennek a játéknak ugyan az égvilágon semmi haszna, ám a stratégiai jelentősége óriási. Lefoglalja erőinket, s amíg védekezünk, nem agyalunk mindenféle stratégiákon. (Megjegyzendő, politikai képviseletünk az elmúlt nyolc évben sem dúskált az ötletekben.) Például a kulturális önrendelkezés ötletén, ami ha meglenne (a kulturált Európában az a botrány, hogy nincs), nem kellene vacak 45 milliós tételeken huzakodni, az adókoronáinkból futná mindenre. Mert adózni ugye kötelesek vagyunk, intézményeinkért, nyelvhasználatunkért, jogainkért pedig napi harcot kell vívni. Az én olva?satomban ezt túszdrámának nevezik.

De a kérdést más oldalról is meg lehet közelíteni. Évek óta olvashatjuk az ostobábbnál ostobább nyilatkozatokat és hőzöngéseket a hatalommal harminc ezüstért kollaborálásra mindig kész tökmagjankóktól, hogy a szlovákiai magyaroknak nincs szükségük semmilyen autonómiára. Mert az valami sátáni dolog, és egyenlő a gettóval! A mai Európában, ahol jobb helyeken még az egyetemeknek is autonómiájuk van. A példáért nem kell messzire menni, csak ide, a szomszédba.