Privatizációs barokk

A politikai elit által az év folyamán elkövetett, majd országos hírűvé duzzadt ízlésficamokra gondolva sóvárogva idézem fel azokat az éveket, amikor még mosolyogni is tudtunk a frissiben felbukkant közéleti szereplők suta megnyilvánulásain. Az akkor még romlatlan és csodaváró szlovákiai magyar humán értelmiségiek százai például jóindulatúan röhögtek az egyik magyar pártvezető szűzien hamvas megnyilvánulásán, amely szerint a magyar irodalom megismerésében ő már Jókainál tart. Többé-kevésbé erre reagálva követtem el a Picasso a szalonban című dolgozatomat. Ebben annak a reményemnek adtam hangot, hogy pillanatnyilag ugyan még csak a polgárosodás kezdeténél tartunk, de előbb-utóbb az elit nappalijának könyvespolcain hiánytalanul ott lesznek a klasszikusok művei, a falon pedig legjobb képzőművészeink alkotásai függenek eredetiben. Politikusaink benyögésein ma senkinek sincs kedve nevetni. Egy tehetséges építőművész ismerősöm már több mint egy éve fontolgatja, hogy a szakma folyóiratában közzé tegye-e Privatizációs barokk című tanulmányát, amelyben a politikusok ízlésficamai és az építőművészeti ízléstelenség közötti bizonyítható összefüggést állítja pellengérre. A politika és az építőművészet közötti „hidat” a vállalkozói réteg jelenti. Ennek ízlésére, a korszerűséghez való viszonyára közvetlenül hatnak az országos politikában szereplők viselt dolgai. Például volt abban némi báj, hogy másfél-két évvel a rendszerváltás után az akkor még útirajzírással is foglalkozó parlamenti képviselő – azóta miniszterviselt politikus – minden dolgozatát így kezdte: Éppen landolni készültünk a brüsszeli repülőtéren. Kétségtelen, hogy 1992-ben ilyennel építgetni lehetett a közéleti tekintélyt. Ma, több mint 10 év elteltével azt mondom: az a politikus bárcsak 2004-ben is ily módon próbálná a plebszet elbájolni! Ma hivatali gépkocsiján helyzetfelmérésre kiszáll a cigánytelepre, és nem átallja szkanderezésre kihívni a roma legényeket. Akik – tudjuk – alultápláltságban szenvednek, és örülnek, hogy még élnek. A politikai elitben egyre gyakoribbak a nyegleség, a dölyf megnyilvánulásai. A szociális ügyi miniszter ahelyett, hogy tisztázta volna magát a járulékbefizetés elmulasztásának vádja alól, azzal érvel, hogy az esetre nem emlékszik, és egyébként is, „azt se tudom, hogy mennyi a miniszteri fizetésem”. A hatalom sáncain belüliség arroganciájának megnyilvánulása, hogy a miniszter kétszáznegyvennel repeszt az ausztriai autópályán, hogy... A felsorolást még hosszan folytathatnám. Az ilyen esetekről szóló tudósítás külön-külön a bulvársajtóra tartozik. Gyakorivá válásuk azonban elmélyült elemzést igényel. A politikai elit magatartása ragályos, a gazdasági elit krémje is sok mindenben politikusoktól vesz példát. A privatizációs barokk stílusú villanegyedekben is.