Pozsonyinak lenni jó?

Sőt szórakoztató. Legalábbis ezt hirdették a fővárosszerte elhelyezett óriásplakátok. Ezek szerint maguk a pozsonyiak sincsenek erről úgy istenigazából meggyőződve, beléjük kell sulykolni, milyen szerencsések is, hogy székes fővárosunkban élhetnek. Kíváncsi lennék sikerült-e azt elhitetni azzal a pár négyzetméteres ligetfalui panellakásban élő pozsonyival, akinek hangos szomszédaitól körülölelve nem adatik meg napi két-három percnyi csend, a madárfüttyről és a falevelek susogásáról nem is beszélve. Aki nem lehet tanúja a levélhullásnak, hacsak a lakótelepen hasra nem esik egy postás, viszont azt annál jobban tudja, szomszédjában mikor öblít a vécé, mikor nyílik a hűtő. Vajon szerencsésnek érzi-e magát az az autóvezető, aki több időt tölt a forgalmi dugóban elakadt kocsijában, mint családjával? És az az anyóka, aki órákat zötykölődik a zsúfolt trolin mankóval, bevásárlószatyorral, szerencsés esetben valaki megkönyörül rajta és átadja neki helyét? Vajon azok a gyerekek mennyire élvezik, hogy (fő)városiak, akiket anyukájuk hajnalban ráz fel álmából, cipel az óvodába, és délután mindig utolsóként megy értük valaki, akit elfoglalt szüleinek sikerül idejében riasztani? Azok a tinik sem repeshetnek a boldogságtól, akiknek színvonalas szórakozásra nem igazán futja zsebpénzükből, a négy fal fojtogatja őket, így aztán kénytelenek az utcán csellengeni órákig. És még örülhetnek, ha nem keverednek rossz társaságba. Személy szerint nem próbáltam, de meggyőződésem, nem jó pozsonyinak lenni. Ezt a nézetemet támasztja alá az a tény is, hogy egyre több tehetősebb fővárosi menekül vidékre. Házat vesznek, felújítják, előbb csak a hétvégéken látni őket a kertben kapirgálni, később eladják Pozsonyi lakásukat, és végleg kiköltöznek falura. Előbb csak a nagyszülők élvezik a friss levegőt, a madárcsicsergést, majd megjelennek menedzserábrázatú fiaik, lányaik. És biztos vagyok abban is, hogy pár éven belül festett hajú, fülbevalós unokáik is ráéreznek a vidék ízére.