Pofon vágott szolidaritás

Baj van a világgal! Olvasom, hogy kiraboltak egy stoppost. Egy 18 éves breznóbányai legényke úgy gondolta, a nyári szünetben ezzel a közismerten költségkímélő módszerrel kel útra. Lehet, kerouac-i vágyak feszítették, lehet, csak a szomszéd faluba akart eljutni. Egy 120-as Škoda sofőrje vette fel, mintegy igazolva a tételt, a szakadt kocsit hajtókban több a szolidaritás, mint a csilli-villi merdzsót vezetőkben (bár e sorok íróját egyetemi évei alatt vette már fel légkondicionált terepjáró is). Aztán amikor a srác kiszállt, lefogták, elvették pénztárcáját és elhajtottak. És még tartsa szerencséjének, hogy nem agyabugyálták el. Alávalóság! A lelketlen rablók nemcsak tinik tucatjainak vakációját tették tönkre, akiknek az eset nyilvánosságra kerülése után szüleik megtiltották, hogy ezt a közlekedési formát válasszák, hanem a sofőr és a stoppos közötti évszázados szolidaritás is óriási pofont kapott. Stoppolás azóta van, mióta megjelentek az első automobilok, a lovas szekérre, mely hosszabb távon a gyalogosnál alig nagyobb sebességgel közlekedett, integetés nélkül is fel lehetett kéredzkedni. A bakon ülő már messziről látta az út mellett bandukolót, s ha nem tetszett a képe, nem „vette fel”. Egy szekér irányításánál a fizikai erő sem volt mellékes, a kocsisok általában markos legények voltak, ha gond akadt az alkalmi útitárssal, lependerítették. Az autókkal más a helyzet. A fizikai erő legfeljebb egy negyvenéves Praga vezetésénél szempont. Az autót sokan – főként a bolygóvárosokban élők – szinte kabátként használják, intim, személyes térnek tartják, és ennek megfelelően bánnak vele. Ahogy a hálószobájába sem vezet be mindenkit a sofőr, a kocsijába – sokszor maga mellé – sem ültet be akárkit. Ráadásul az országutak mentén legfeljebb néhány másodperc áll a rendelkezésére, hogy eldöntse, megáll-e. Ha úgy dönt, elviszi az út mentén integetőt, azzal mintegy a magánszférájába is befogadja. Elmondja neki, reggel összeveszett az asszonnyal, gond van a gyerekkel az iskolában, a szomszédja egy kretén, a főnöke egy pszichopata... Mindezt egy vadidegen embernek, akit akkor lát először, s nagy valószínűség szerint utoljára. Mert mellette ül, olyan, mintha ismerné. És persze, mert a mellette ülő mindenben egyetért vele, hogy is mondhatna ellent annak a kedves embernek, aki a sok tovahajtó bunkó után végre megállt és felvette.

És ez így megy, amióta stoppolunk. Piacosodott korunkban ez az utolsó bizalmi alapon működő közlekedési forma. Vagy már ez sem?