Pofon a vezérnek: senki nem ijedt meg, amikor bu-bu-but kiáltott

 

Kim Dzsong Un felszólította a Dél-Koreában élő külföldieket, mielőbb meneküljenek, nehogy bajuk essen, amikor lecsap a kapitalista testvérre. Az EU erre közölte, nem tervez kimenekítést a Koreai-félszigetről. Az unió egyetlen tagállama sem vett eddig fontolóra ilyesmit, sőt, az a pár ország, amelynek van valamiféle képviselete Északon, onnan sem hívja haza embereit. Az más kérdés, hogy a külügyminisztériumok pillanatnyilag nem ajánlják a turistáknak a félsziget felkeresését. Mindez jelzi, mit tart a világ az északi rezsim fenyegetőzéséről és katonai lehetőségeiről. Ami még ennél is lényegesebb: a Fehér Ház kizárta, hogy az észak-koreai rakétákat még a kilövőálláson semmisítsék meg, hacsak be nem bizonyosodik, hogy atomrobbanófejjel szerelték fel azokat. De az amerikai hírszerzés kizárja, hogy Phenjan ilyenekkel rendelkezne. Magyarán: Észak-Koreát nem fenyegetik megelőző csapással, mint mondjuk Iránt. A The New York Times által kiszivárogtatott döntés óriási gesztus, a Kim dinasztia legkisebbik tagja meg sem érdemli. A hírek szerint Washington és Szöul között ez ügyben nem teljes az összhang, Pak Gun Hje dél-koreai elnök asszony például szükségesnek tartaná a provokációért felelős észak-koreai parancsnoki központok elleni válaszcsapást, ám az USA óv a „túlreagálástól”. Észak-Korea múlt héten két közepes hatótávolságú rakétát telepített a keleti partra, s a jelek szerint napokon belül újabb provokációt hajt végre: vagy kísérleti atomrobbantást, vagy kilövi e rakétákat. A Dél-Koreában állomásozó amerikai erők parancsnoka szerint pár másodperccel az indítás után ki tudják számítani a rakéta röppályáját, s csak akkor kell lelőni, ha Dél-Koreában, Japánban, vagy Guam szigetén csapódna be. Ha a rakéta célpontja a nyílt tenger, még akkor sem tennének semmit, ha Japán felett szállna el, mint ahogy az korábban már megtörtént. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy az USA elhalasztott egy e hétre tervezett tesztkísérletet a Minuteman 3 típusú ballisztikus rakétával csak azért, hogy „elkerülje a félreértést és ne mélyítse a válságot”, már-már érthetetlen az amerikai tolerancia. Minden katonai jelentés kiemeli: Washington „arányos és korlátozott” válasszal készül a provokációra. De a világ már torkig van a beteges fenyegetőzésekkel, ezért sokakban felmerülhet a kérdés: mi ez az amerikai politikában, beszariság vagy bölcsesség? Egyelőre ez utóbbira kell voksolni, az USA meg akarja előzni, hogy a konfliktus szélesebb háborúvá fajuljon. Észak 1,2 millió embert tart fegyverben, és a déli főváros a határtól alig van messzebb, mint Pozsonytól Dunaszerdahely, ami stratégiai szempontból nem távolság. Valaki valahol azt mondta, a 21. század első fele a diktatúrák alkonya lesz, de ez így nem igaz, annak ellenére, hogy eltűnt Szaddám Huszein, eltűnt Mubarak, eltűnt Kadhafi. Egyikük sem volt rosszabb a Kim-dinasztia tagjainál, s ha nagyon ironizálni akarnánk, azt lehetne mondani: pechjükre nem voltak szomszédosak Kínával. Sőt még azt is meg lehet kockáztatni: Szaddám alatt az irakiak, Mubarak alatt az egyiptomiak és Kadhafi alatt a líbiaiak sokkal jobban éltek, mint a Kimek alatt az észak-koreaiak. A félszigeti válságnak ez az alfája és ómegája. És pillanatnyilag bármilyen haszna is legyen belőle Pekingnek, ez a válság hosszabb távon mindenképpen a kínai külpolitika hatalmas kudarca lesz.