Pišťanek esete Mečiarral

Ennek a vékonyka kötetnek, amely Az utolsó mesék Vladóról kicsinyeknek és nagyoknak címet viseli, az ad érdekességet, hogy Peter Pišťanek írta. Tehát nem a politika, hanem az irodalom világába tartozik. Vagy még inkább: a szlovák nemzeti önismeret része.

A negyvenkét éves Peter Pišťanek nevét 1991-ben ismerhettük meg, amikor a pozsonyi alvilágról és a rendszerváltás gyötrelmeiről írott regénye, a Rivers of Babylon megjelent. Amolyan vagánynak tűnt az irodalomban: témaválasztása miatt is, meg persze nyelvezete ugyancsak erre utalt. Ám az is olyan vagány dolog volt, ahogyan aktuális tudott és akart lenni. Nem ismer tabukat: sem a közelmúltban, sem a jelenben. Tehetségének ilyen a természete. Logikus volt, hogy egy olyan társadalmi jelenség, amilyen Vladimír Mečiar, nem kerülhette el érdeklődését. Hiszen a hazai politikai élet lezüllése, a szervezett bűnözés és az állam kapcsolata, a korrupció, a demagógia – mind-mind hozzátapad e névhez. Pišťanek öszsze is kapcsolta e fogalmakat, leginkább a Mesék Vladkóról című kötetében. Annak idején (1998-ban) éppen az író iróniája emelte ki ezt a könyvet a Mečiar-irodalom hatalmas árjából. A mostani, az új könyv e réginek a folytatása.

Amolyan tanmesékről van szó. Az egyik „a politikai kompromisszumról” szól. „Vladóról tudott volt, hogy a hatalmi taktika és stratégia rendkívül intelligens művelője, és hogy ugyancsak jártas a politikában. Kitűnt azzal a kérlelhetetlenségével, amellyel elutasította az érdekbarátságokat és paktumokat azokkal, akik nem álltak feltétlenül az ő oldalán. ,»Ó, Nagy Ember!« – szólították meg a néki elkötelezett hírlapírók, akikről tudhatta, hogy a szívükön viselik az egész nemzet ügyét. »Lehet, hogy keményfejűségeddel nagy politikai lehetőségeket hagysz ki, amelyekből nemcsak te, hanem végeredményben ez a birodalom is hasznot húzhatna!« A Nagy Ember pedig ezt válaszolta nékik: »Inkább harcolunk azért, amit akarunk, de talán soha nem érjük el, mint olyasvalamiért, ami után nem vágyakozunk, de esetleg elérhetjük.« A hírlapírók beismerték, hogy igaza van.”

Máskor pedig arról faggatják a hírlapírók, hogy érzett-e már gyengeséget, miközben a nép javán munkálkodott. „Magam is ember lennék” – válaszolja Vlado. – „És amikor az én helyzetemben megengedhetem, olyankor érzek is némi gyengeséget. De össze még sohasem omlottam. Ezt nem engedhettem meg magamnak. Hiszen azok az emberek támogatnak, akiknek én vagyok a támasza.” Azt is a hírlapírók kérdezték meg ettől a Vladótól, hogy nem fél-e attól, hatalma birtokában, amikor mindent maga csinál, netán hibát vétene. Vlado ezúttal elgondolkozott, s aztán kivágta a rezet: „Soha nem féltem attól, hogy hibát véthetnék. Egyébként is az a meggyőződésem, minden hibából valami jó születik.”

Természetesen nem csupán Vladóról van szó, hanem híveiről, tanítványairól is. Éppen a tanítványok határozták meg a nacionalizmus és a hazafiság közötti különbséget, emígyen: „A nacionalista meggyőződése, hogy az ő nemzete más nemzetek fölé rendeltetett, mivel ő is e nemzet fiaként született, míg a hazafi tudomásul veszi azt a tényt, hogy az ő nemzete egyértelműen a legjobb az összes között, mert benne született maga Vlado.”

Nem idézem tovább Pišťaneket, talán e néhány sor is érzékelteti, hogy milyen műről van szó. Különben sem az az érdekes, miként ironizál Vladóról az író. Ez a társadalom egy részének, szerencsére, már a jelentősebbik részének a közhangulata, s talán még amolyan modern, városi folklórként is értékelhető. Fontosabbnak tartom, hogy az irónia mint gondolkozásbeli-irodalmi fegyver került vissza jogaiba. Nem a düh, az indulat, noha Mečiar esetében ez sem lenne csodálható, hanem a nevetés. A szlovák irodalomban Peter Karvaš élt leginkább az iróniával. Novelláiban is (Karel Čapek tradícióját folytatva) és színműveiben nemkülönben. Emlékezzünk csak A nagy parókára, amely a Prágai Tavasz előtt, a hatvanas években az akkori csehszlovák viszonyok legélesebb kritikája volt és szinte szállóigévé lettek egyes mondatai. A komédia arról szólt, hogy a társadalom bajaiért a kopaszokat kell felelőssé tenni, s azért éppen őket, mert ők elég kevesen vannak ahhoz, hogy ne tudjanak ellenállni, viszont éppen elegen ahhoz, hogy a nép elhiggye: pontosan ők azok, akik a bajokat okozzák. Aztán kiderül, hogy a hajas politikusok, akik a leginkább leleplezték a kopaszokat, maguk is tükörsima koponyával élnek, s parókát viselnek kopaszságuk elfedésére.

Szóval Pišťanek ehhez a hagyományhoz tér meg, amikor amolyan keleties stílusban mondja nekünk a meséit. Nem csupán Vladóról, hanem mindannyiunkról. Vlado híveiről és ellenfeleiről, akik a Vlado elleni harcukban maguk is idomulnak Vladóhoz. És nehogy elfeledje: ezt a Vladót hívhatnák akár Viktornak is, nem kellene nagyon erőlködni az átfogalmazással, vagy lehetne Kucsma is. A populista diktátorról van szó, aki számára nem az a fontos, hogy mit csinál a hatalmával, hanem maga a hatalom birtoklása. És az a jó dolog, hogy ezen már az író és közönsége nevetni tud. A nevetséges dolgok már nem annyira veszélyesek. Viszont az sem vitatható, hogy meg kell tanulni nevetni. Ezért érdekes Pišťanek ironikus tanmesegyűjteménye. Ha tetszik, társadalmi jelenség ez már. A nevetés tudniillik demokráciára is tanít. A demokráciát pedig érdemes tanulgatni e tájon, mert nem elég NATO-, netán EU-tagnak lenni, úgy is kell viselkedni. Például ezt tanulták meg a spanyolok, a Franco-diktatúra évtizedei után. Mi, magyarok, szlovákok pedig most kezdjük tanulni. Mondjuk Peter Pišťanek segítségével is.