Pillantás a híd alól

Két, a korra jellemző tömegtájékoztatási téma a 20. század utolsó és a 21. század első (még csonka) évtizedéből. 1. az állami vagyon privatizálóit milyen eszközök igénybe vételével lehetne rávenni a magánosított értékek vételárának legalább részbeni befizetésére, a működtetésükből származó nyereség adójának államkasszába juttatására; 2. hogyan lehetne elérni, hogy a munkanélkülivé váltak jelentős részének első útja ne az üzemi orvoshoz vezessen, mégpedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a kenyerét vesztetteket a doktor munkaképtelenné nyilvánítsa. Elsőre nincs összefüggés a más-más tárgykörben vizsgált két jelenség között. A privatizálásból eredő kötelezettségek a tulajdonjogot érintik, a munkanélkülivé válás és táppénzcsalás (mert végső soron arról van itt szó) pedig a munkajogot és az egészségügyi törvényt. Rendszertanilag, az érdekeltek reagálása, önvédelme szempontjából azonban egyenlőségjel tehető a kötelessége teljesítésétől ódzkodó újgazdag és a munkanélküliség elől legalább néhány hónapra mesterséges betegállományba menekülő „újszegény” védekezési stratégiája közé. Mind a privatizátor, mind a munkanélküli törvényre hivatkozva védekezik. Ha abból indulunk ki, hogy mennyire fehér holló a privatizált vagyontól fizetésikötelezettség-mulasztás miatt megfosztott magánosító, konstatálnunk kell, hogy azért nincs felelősségre vonás, mert törvényhozóink mindig gondoskodtak arról, hogy merész privatizátorainknak a törlesztési feltételek és az adókulcs „nehezítése” miatt ne legyen okuk az elbátortalanodásra. Ha e szempontból munkavállalóink helyzetét vizsgáljuk, szembetűnő, hogy itt már szó sincs az említett párhuzamról. Az elmúlt több mint 10 év alatt itt minden munkajogi és népjóléti (sic!) intézkedés a munkavállalók elbátortalanítását szolgálta. Szociális ügyekben illetékes politikusaink fölöttébb csodálkoznak, hogy száz új munkanélküli közül legalább harminc nem a munkahivatalba siet, hanem az üzemi orvoshoz, hogy éljen a törvény adta lehetőséggel, amely szerint a munkából elbocsátottak ha beteget jelentenek, bizonyos ideig táppénzben részesülnek, nem pedig munkanélküli segélyben. Az előbbi magasabb az utóbbinál. A gyárból felmondással kitántorgó volt alkalmazott csak azt teszi, amit a privatizátorok tettek 8-10 éve: él a törvényben rejlő lehetőséggel. Persze, ahogy olvasom, a tévében látom a politikusok megbotránkozását a munkanélküliek önvédelme láttán, gyanítom, hogy a munkavállalók számára záros határidőn belül módosítják a törvényeket. A bajba jutók pedig legfeljebb számolgathatják, ki okozott nagyobb kárt: a részletletagadásra privatizáló, vagy aki színleli, hogy állása elveszítése miatti idegességében kilyukadt a gyomra.