Pénztárcánk bánhatja

Az új esztendő első napjaiban az áruházláncok soha nem tapasztalt kiárusításokkal csalogatják a vásárlókat. Bár többnyire nem olvasom a postaládámba gyömöszölt röplapokat, családom, ismerőseim mindig közlik, mi és hol kapható, persze jutányos áron. Hiába magyarázom, hogy a feltüntetett, ám vastagon áthúzott alapár messze túlhaladja a valósat, hogy a leértékelés mértéke nem is olyan túl nagy, érveléseimet általában elengedik a fülük mellett. És akadékoskodónak tartanak. Nem segített rajtam az sem, hogy nemrég bebizonyítottam állításomat.

Élelmiszerboltunkban hetente egy nap egyetlen órájában féláron kínálják a hentesárut. Épp a boltban bóklásztam, amikor hirtelen vásárlók hada rohamozta meg a húsrészleget. Pillanatok alatt a tálcás sertés- és marhahús, a pulyka- és csirkedarabok a bevásárlókocsikban tornyosultak, látszatra korlátlanul. Mire a zűrzavarban észbe kaptam, már csak néhány csirkeszárnyadag árválkodott a hűtőpulton. Nem tagadom, engedtem a kísértésnek, s az egyik tálcát a kosaramba süllyesztettem. A pénztárosnő nem értette, hogyan keveredtem a nagyban vásárlók közé, de én is megkaptam a kedvezményt. A családom elégedetten nyugtázta „ügyességemet”; jutalmul a férjem hozzáfogott a szárnyak grillezéséhez. A hulladék eltakarítása közben esett a tekintetem az árcédulára: az áruházlánc a más boltokban 65–80 koronáért kínált csirkeszárnyat majd 115 koronáért árulta. Az 50 százalékos kedvezmény ellenére nem igazán a vásárló nyert az üzleten.

Sejteni lehet, mi lesz mától az „évszázados kiárusítást” hirdető áruházakban. Mert hát ilyenek vagyunk: abban a hiszemben, hogy olcsón jutunk hozzá, ha kell ha nem, vásárolunk. Mint azok az idős nagymamák, akik kora reggel a buszban azon tanakodtak, hogy egy vagy két WC-deszkát vegyenek potom ötvenesért. Mielőtt kiürítjük a családi kasszát, s hozzányúlunk a tartalékokhoz, ajánlanám, alaposan vegyük szemügyre nemcsak a portékát, hanem az eredeti árcédulát is. Mert ha mégis engedünk a csábításnak, s odahaza rádöbbenünk, hogy a kedvezmény jóval kisebb a meghirdetettnél, panaszkodni legfeljebb a sóhivatalba mehetünk. A kérdés persze: oda meg minek?!