Pavlov csengetése

Belső viták azért akadnak, bár inkább csak akadoznak, a rendre visszatérő Tarlós-Lázár purparlék például. Sajtóharcok úgyszintén, miután erősen diverzifikálódik a kormányközeli médiahátország; aki ott számít, most alapít: rádiót, netes portált, tévét. A fősodorban viszont a menekültek: a legperverzebb eset a radikális idegenrühellő gárdista hangember, aki közben súlyos pénzekért szállítja a határról a szíriaiakat. És persze megint a magyar belpolitika pavlovi reflexei: a színes bőrű barátja miatt megvert szegedi lány kapcsán rögvest Orbán Viktor személyes felelősségét zúgják a kormányfőt utálók. Ellenpéldaként itt van a tusványosi meghívót is kapott Bojár Gábor nagyvállalkozó esete, aki publicisztikában jelezte: bár nem tetszik neki az idegenellenes plakátkampány, de Orbánt nem tartja rasszistának, mert nem az, miként a magyar társadalom többsége sem.

Ez a józan hang, az egyrészt vitatkozni kész, másfelől párbeszédre törekvő attitűd üdítő a kánikulai nyárban. Túl sok címkét osztunk ugyanis túl könnyedén hosszú ideje. Így pedig leértékelődnek a fogalmak, a minősítések, a jelzők, mert agyonhasználják azokat a parázs és személyeskedő, gyűlölettel, gúnnyal, lenézéssel teli viták motorjai és követőik. Ez lett a minta, innentől pedig gyorsan kopnak, vagyis egyszersmind fogynak a kifejezések; néha közelítünk az artikulálatlan ordítozáshoz.

Ha ugyanis a másik lényének egészét, jóhiszeműségét, képességeit, bonyolultságát, az enyémtől eltérő világképét nem vagyok képes előfeltevésként tisztelettel fogadni, akkor ide jutunk: fekete-fehérek, gonoszok és hősök. Gyermekded infantilizmus vagy kényelmes közéleti cinizmus, kinél éppen melyik a dühöngőben. Értelmes beszélgetések helyett kitermelődik és az első sorba furakodik egy hisztérikus embertípus; onnantól pedig nyomd a csöngőt, mondd a nevet: induljon az üvöltözés, sértegetés, ad hominem. Kisebb-nagyobb vezérmókusok és követőik élvezik ezzel a figyelmet, melyet a hétköznapokban, másutt aligha kapnak meg. A frusztrált emberek fontossá válhatnak saját romos egójuk szempontjából ebben a káoszban. Mégis, Bojár Gábor mostani higgadtságáról példát vehetne sok ellenzéki közéleti szereplő: a valóságot érdemes megérteni, nem kell gyökerestől elutasítani vagy szivárványosra/éjfeketére színezni indulatból.

A szerző magyarországi publicista