Patthelyzet Szerbiában

A testület 250 tagú, ezért mindkét esetben 126 voks szükséges a döntéshez. Számítgatások szerint most már mindössze egy-két szavazaton múlik, sikerrel jár-e az ellenzék akciója.

Kissé szomorú, hogy mindez a Szlobodan Milosevics nevével fémjelzett gyűlölt és diktatórikus rendszer megdöntésének harmadik évfordulóján zajlik. És még csak az sem állítható, hogy a hatalmat átvevő Szerbiai Demokratikus Ellenzék (SZDE) időközben számos területen nem bizonyult volna eredményesnek. Nagy kérdés azonban továbbra is, hogy az új irányítók miért nem söpörték ki azonnal a bűnös rezsim megálmodóit, kivitelezőit és haszonélvezőit – jobban bízva a sokat szenvedett nép szinte teljes támogatásában, ráhangolódva eufórikus lelkesedésére. Ezzel szemben a tempót kocogóra vették, a nacionalizmus sebeit sem próbálták átformáló, semlegesítő kampánnyal gyógyítani, közben az életszínvonal sem növekedett a várt ütemben. S megengedték, hogy a teljesen vert ellenzék – elenyésző arányban a parlamentben – a padlóról feltápászkodjék, s már-már maga vegye kezébe a fentebb említett söprűt. Persze, ahogyan haladunk előre az időben, az is egyre jobban látszik, hogy 2000. október 5-én nemcsak a valódi demokraták vitték véghez a forradalmat, hanem voltak a szövetségben szép számmal olyanok is, akik pusztán hatalmi pozícióra törekedtek, s olyanok szintén, akik úgy gondolták, a milosevicsi ideológia – némileg szalonképesebbé, szelídebbé téve – voltaképpen tovább éltethető. A jelek szerint Vojiszlav Kostunica, a legalista volt ennek a filozófiának a legerőteljesebb képviselője, így otthon növekvő népszerűsége érthető, nem egészen világos azonban, miért élvezi továbbra is egyes nyugati körök túlzott megbecsülését. (Lehet, benne látják Szerbia új első emberét, a jövendő tárgyalópartnert.) Tény, hogy 2000 októbere után már a kezdeti lépések akadoztak; elmaradt például a katonaság, a rendőrség és az ügyészség azonnali megtisztítása. Ez a felemásság aztán egészen különös furcsaságokat szült, csak az idén tavasszal bevezetett rendkívüli állapot ideje alatt derült ki például, hogy a hadsereg vezérkarában egy külön iroda működött a Hágában fogva tartott Milosevicset információkkal segítendő; egy szolgálatban levő tábornok vezetésével húsz nyugalmazott katona napi tíz órán látta el a volt szerb elnököt az ellene felvonultatott tanúkra vonatkozó adatokkal. A szépen „üzemelő” irodát csak ekkor szüntették meg.

Jugoszláv államfőként Kostunica (korábban egy apró pártocska alig ismert vezetője) a kezdeti szakaszban nem kis érdemeket szerzett, hogy az ország visszaintegrálódjon Európa irányába, közben pártja (Szerbiai Demokrata Párt – SZDP) egyre terebélyesedett, befogadva többek között a volt szocialistákat is. Fokozódó népszerűségét felhasználva ezt követően Kostunica, miután államfői posztja megszűnt, átlépett az ellenzéki oldalra. Időközben a Miroljub Labusz által irányított G17 Plusz egyre tekintélyesebbé válva polgári csoportjából párttá alakult, ám természetszerűleg még nem rendelkezik szkupstinai tagsággal. Ezzel megcsonkult a korábban közel húsz pártból verbuválódott SZDE, néhány kisebb párt is elszállingózott, így voltaképpen Zoran Djindjics volt miniszterelnök utódpártjaként a Demokrata Párt (DP) szinte egyedül állja a sarat. A legutóbbi közvélemény-kutatási adatok szerint a szerbiai választók 18 százaléka az SZDP-t támogatja, 15 százaléka a DP-t, 13 százaléka pedig a G17 Pluszt, miközben a radikálisok is megközelítették a 10 százalékot. A társadalomban tehát egészen más arányok alakultak ki, mint amit a szkupstina jelenleg tükröz. Alapjában véve ez a feszültség fő okozója, emiatt követeli az ellenzék az előrehozott parlamenti választások megtartását. Miután a DP elrontotta kapcsolatait Labuszékkal, a nyár folyamán szabálytalanul kierőltetve Mladjan Dinkics távozását a Szerb Nemzeti Bank éléről, Zoran Zsivkovics kormányfő így már a G17 Plusz támogatására sem számíthat. Pusztán a bankbotrány miatt is nyilván távoznia kell Natasa Micsicsnek, a szerb parlament elnök asszonyának, aki posztjánál fogva ideiglenesen ellátja a köztársasági elnöki teendőket is. Micsics jókora késedelemmel november 16-ára írta ki az elnökválasztást, azon azonban nem indul – korábbi kétszeri sikertelen kísérletezés után – sem Kostunica, sem Labusz. Az ellenzék szerint egyébként is előbb parlamenti választásokat kell tartani, az új testület hagyhatja jóvá Szerbia új alkotmányát (mondanunk sem kell, az sem készült el időre), s csak utána érdemes dönteni a köztársasági elnök személyéről. Ami az államfőválasztást illeti, valószínűsíthetően ismét kudarcba fullad, az ellenzék többsége bojkottálni fogja, nehezen elképzelhető tehát, hogy az SZDE által indított Micsunovics, valamint a radikális Nikolics kedvéért (a többi három-négy jelölt szinte teljesen ismeretlen) a szavazópolgárok több mint 50 százaléka megjelenik az urnáknál az első fordulóban. De ez most amúgy is másodrendű témává vált. Ezúttal mindenki arra figyel, mi történik majd a szerb szkupstinában.