Pártos zarándoklat

A politikusok részvételével Vatikánba tervezett zarándokút közéleti tükröződése jól mutatja, milyen kevés valósult meg abból az annak idején (1989 végén) csaknem általános tetszéssel fogadott gondolatból, amely feladatként kinyilvánította: a pártszervezeteknek pedig ki kell vonulniuk a munkahelyekről. Kitessékelésükön elsősorban azt értettük, hogy a gazdaságban megszűnik a gazdaságon kívüli szempontok érvényesülése, a tudományban a tudományon kívülieké, a művészetben... Ma ott tartunk, hogy kis utánjárással mindenki megtudhatja, melyik állami érdekeltségű vállalatnál melyik párté a döntő szó. Abszurd, de kikövetkeztethető, hogy melyik párt ízlése érvényesül mondjuk a hadsereg egyenruhájának szabása során. Hovatovább már azt is párt határozza meg, hogy a rovott múltú vagányok közül ki lehet agent provocateur. Minden politikai pártról tudjuk (a legfontosabbak közül is van legalább fél tucat), hogy melyikük melyik problémára mondja rá varázsigeként: megoldására nincs politikai akarat. Pedig alkotmány és a törvény paragrafusa írja elő a megoldást. A vatikáni zarándoklat körüli politikai csetepatét figyelve látjuk, hogy mára az élet legdiszkrétebb területeire, még a hitéletbe is, sikerült beszivárogtatni a pártosságot. Annak idején, amikor a pápa legelőször Szlovákiába látogatott és a politika krémjének jelentős része úgyszólván közvetlenül az ateista szemináriumból járult az egyházfő színe elé, azt gondoltam, hogy a szemérmetlenségnek ily formában való megnyilvánulása nem überelhető. Optimista voltam. Politikusaink között ma nem arról folyik a vita, mivel lehetne a pápának méltón megköszönni, hogy háromszor is személyesen pasztorálta a szlovákiai nyájat. Magukat római katolikusnak valló miniszterek, pártelnökök vonakodnak feliratkozni a zarándokok listájára. Abból indulnak ki, hogy jelenlétükkel Schuster elnök újraválasztási kampányát segítenék. Államfőnket ismerve ez nem egészen megalapozatlan feltevés. De ezért kérdés, idáig kellett-e fajulnia a pártosodásnak? Voltak a 20. századnak olyan mozzanatai, amikor az egyszerű hívők kétségbeesésükben így tették fel a kérdést: az Istennek talán van nemzetisége? A teológia minden kérdésre választ találó professzorai ezzel a kérdéssel nem tudnak mit kezdeni. A politikai viszonyok hatására sokan – nem minden malícia nélkül – már így teszik fel a kérdést. Vajon melyik párt tagjai kedvencei az Istennek? A Biblia szép történetet tartalmaz arról, hogy a megtévedtek bűnbocsánatot nyerhetnek. Még az olvasottabb ateisták is ismerik a tékozló fiú történetét. A Vatikán teológusai a kommunizmus bukása után valószínűleg erre (is) építve próbálják összeterelni a nyáj maradványait. A hirtelen megtért politikai elit önzéstől bűzlő túlbuzgósága ennek többet árt, mint használ.