Ostromállapot

Egyre közelebb csapódnak be a lövedékek, percekig remeg az ablaküveg, kétszer váltok inget, míg megeszem a levest. Rágyújtok, de a következő robbanás kiveri a kezemből a cigarettát. Feleségem feltépi az ablakot és üvölt: Anyátok...!

Az utolsó pillanatban sikerül fedezékbe rántanom, éppen a mi lakótömbünket vették géppuskatűz alá, golyók kopognak a falon, az összes szemközti ablakból ránk céloznak, ideért a front. Gyorsan kell döntenünk. Elhagyjuk a pusztulásra ítélt lakónegyedet, ahol percekig labdáznak ide-oda a magas házfalak minden egyes becsapódás robajával. Csomagolunk, a batyuba jobb híján pezsgősüvegeket nyomok, vissza tudjak lőni, ha menekülés közben ellenségbe botlunk. Nejem harisnyájába szúrom maradék pénzecskénket, szükség lehet rá ott, ahová megyünk. A családi ékszerek a nadrágomban. Gyorsan telefonozok anyámmal, a vonalak még működnek, barátaink vidéki házában húzzuk meg magunkat, arrafelé talán nem dúlnak ennyire heves harcok. Ő is nyugtatgat, náluk minden rendben, de a telefonban hallom, arrafelé is lőnek. Mindenhol lőnek. Összekapódva futunk a kihalt utcán, minden normális ember tudja, kijárási tilalom van ilyenkor, de talán még átsurranunk, nem zárul össze teljesen az ostromgyűrű. Bombatölcséreket ugrálunk át, fülünk mellett golyók fütyülnek, az úton sebesült fekszik, kabátja teljesen átázott, szájából ömlik a vér. Ha nem lenne háború, azt hinném, vörösbor.

A ház, ahol menedéket találunk, szép és új, nemrég fejezték be. Falai erősek, biztonságosak, nyugtat meg a házigazda, és tűzoltó is van közöttünk. Vagy húszan verődünk össze, megannyi békeszerető ember, ők is mind pezsgővel felfegyverkezve jöttek. Az ágyúzás alig hallatszik ide, lassan el is felejtjük, a ház urát éltetjük, meg a házát, ahol menedéket találtunk. Rímet faragunk, hogy háborúba se hallgassanak a múzsák, csak én hallgatok, nézem egy múzsa blúzát. Lálalalá...

Éjfélkor már össze se rezzenek a pezsgőpukkanásra. Balsors, akit rég tép – magyarok Istene, megint ilyen vérzivataros időkben énekeljük a Himnuszt! Látjuk, hogy a távolban kigyullad a város, vörös felette az ég, most szabadult el a pokol összes ördöge, egy órán át dübörög a föld.

Hajnaltájt visszaosonunk a romvárosba, mindenütt leszakított ujjpercek, fél karok hevernek, félve kopogunk be sógornőmékhez, de ők is baj nélkül úszták meg a világvégét. Reggel azt is megtudom, a nagy ágyúzástól Pécs alatt földrengés volt. Egy barátnőm, kit én is biztattam, éppen oda menekült a front elől. Ő meg is sebesült, alighanem egy nyílvessző fúródott puhán a szívébe.

A rohadt életbe! Hát most már életem végéig ágyúzás mellett kell köszöntenem az új évet? Meg a karácsonyt! Már múltkor is figyelmeztettem magam ezen a helyen, nem kívánságműsor ez, de mégis, nem lehetne tenni valamit? Vagy legalább gondolkodni rajta. Hogy csak tűzijátékot árulnának, s legalább azokat az undorító robbanórudacskákat tiltanák be. Tudom, ma már semmit nem lehet betiltani, legfeljebb megveszik külföldön. De ha cigarettát nem lehet eladni tízéves gyereknek, petárdát miért? Meg hogy az államnak védenie kell a hülyéket, mert ha nincs gyári, akkor házi készítésű pokolgéppel tépetik szét magukat. De miért mindig csak a hülyékre gondolnak? Ha erről tartanánk népszavazást, talán még azok is aláírnák a petíciós íveket, akiknek levitte pár ujját egy petárda. Hát ez olyan téma, amellyel választást lehet nyerni. Ha a parlament arról vitatkozna, mekkora maximális hangerővel robbanhat egy petárda, és a képviselők abban versenyeznének, ki tud kisebbet mondani! Kisebb decibelt. Gyorsan eljutnának a féldeciig. Persze, a nagy petárdázás miatt ez is süket fülekre talál.

Boldog új évet.