Oroszország: még 11 év?

Amalrik, persze, nem volt Kasszandra: ő nem a birodalom végéről elmélkedett, hanem egy ideológia perspektívátlanságát elemezte, amely 1968 után – vele együtt – marxista és nem marxista társadalomtudósok sokaságát foglalkoztatta Moszkvában is, nem-különben világszerte. Amalrik kérdése Orwellhoz, annak híres regényéhez, az 1984-hez kapcsolódik, és fejtegetései éppen olyan abszurd stílusban íródtak, mint annak idején a szamizdatban terjesztett színdarabjai és regényei. Mostanában azonban Amalrikot már nem emlegetik, viszont egyre sűrűbben találkozhatunk azzal a kérdéssel az orosz sajtóban, a politikai lapokban éppen úgy, mint az irodalmi és tudományos kiadványokban, amelyet szociológusok, történészek, politológusok és nem fejlett képzeletű írók tesznek fel: felbomolhat-e Oroszország, azaz hivatalos nevén: az Oroszországi Föderáció? A kérdéssel foglalkozó tudósok egyáltalán nem provokálni akarják a hatalmat, hiszen ismerik a helyzetet: a Kreml egyáltalán nem törődik azzal, hogy a szellem emberei miként vélekednek a társadalom állapotáról. Tudják azt, hogy az a kivételes tekintély, amely a Szovjetunióban jellemezte az irodalmi-tudományos orgánumokat, legalább tíz éve eltűnt, és azok a legjobb esetben tíz-húszezer példányban megjelenő lapok, amelyek a rendszerváltás előtt világpolitikát is tudtak csinálni (mondjuk, a Novij Mir című, 280 oldalas irodalmi folyóirat, amely 1990-ben még kétmillió vásárlót szolgált), ma szűk értelmiségi körnek szolgáltat vitatémákat. Ettől még komolyan vehetnék, hiszen a bolsevikok sem voltak többen néhány ezernél, és lám: mi lett az eredmény, de Putyinék számára a milliárdosok – Hodorkovszkij, Berezovszkij – az érdekesek, nem pedig holmi írók, tudósok. Érdemes azonban tájékozódni, mi rejtőzik a valóban némileg hangzatos, talán bulvárosított kérdés mögött. Feltűnési viszketegség, vagy reális probléma? Puskin kortársa, Fjodor Tyutcsev nemcsak zseniális költő volt, hanem nagyon okos, politikai éleslátással megáldott diplomata is, aki évtizedeket élt külföldön, s tapasztalatai alapján fogalmazta meg híres és sokszor idézett epigrammáját, amely Szabó Lőrinc magyarításában ekként hangzik: „Oroszország, ész, nem érted; méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet – Oroszországban hinni kell!” Hagyjuk most a hitet, hiszen a kétkedéssel élő közírók sem hivatkoznak ilyesmire, és próbáljunk néhány tényre összpontosítani. Oroszországot valóban nem méri fel „méter, sing”, mérhetetlen területéből adódó történeti sajátosságairól könyvtárakat írtak össze, ma pedig azt bizonygatják, sőt bizonyítják: ez a hatalmas terület eltérő, sőt nem egyszer ellentétes gazdasági érdekek ütközőterülete. Moszkva vagy az újabban újra „második fővárosként” emlegetett Szentpétervár érdekei európaiak. Nem is szólva Kalinyingrádról, a volt Königsbergről, amely területnek nincs is határa Oroszországgal, viszont körbeveszik NATO-tagországok. Szibériában – kivált a Távol-Keleten – a japán és a kínai orientáció a meghatározó. Az északi kőolaj-birodalmat csekély mértékben érdekli a Kaukázus és az ezzel összefüggő csecsenügyek, még ha arra található Baku is, amely azonban Azerbajdzsán. Az egész Kaukázusban egyre erőteljesebben érvényesül az USA érdekérvényesítése, amellyel Putyinéknak abban az esetben is számolniuk kell, ha olyan bonyolult esetekbe ütköznek, mint Dél-Oszétia, amely ugyan formálisan az önálló Grúzia egyik autonóm területe, lakosai viszont a Szovjetunió felbomlása után az orosz állampolgárságot választották. Putyin és apparátusa, illetve az egyre inkább a másodhegedűs szerepét játszó kormány viszont az egységes birodalmi eszme megszállottja. Moszkva dönt, és a helyi kormányzók, illetve az elnöki megbízottak gondoskodnak a százszázalékos végrehajtásról. Oroszországban az a teológiailag bizonyára vitatható, de a dolgok lényegét kifejező mondás járja, hogy a szovjet időkben egy megyei első titkár atyaúristen volt, most viszont a kormányzó maga a szentháromság. Az egységes impérium végül 21 köztársaságból, 49 megyéből, 10 autonóm területből, valamint számunkra szinte átláthatatlan közigazgatási egységekből áll. És arról sem feledkeznek meg a jelenlegi orosz helyzet elemzői, hogy a szovjet utódállamokat (a három balti állam kivételével, amelyek már EU- és NATO-tagok) rendkívül szoros érdekeltségek fűzik a hajdani birodalomhoz. Ezt természetesen Putyin is tudja: kiszivárogtatott információk szerint a bonyolult rendszerből nyolc közigazgatási területet szeretne létrehozni. A mindig az elméjében járó központi irányítás jegyében. Mi lesz ezzel a hatalmas országgal, amelynek meghirdetett szándéka egy demokratikus átalakulás, viszont állami felépítése, közigazgatási rendszere a szigorú centralizmusra épül? És ha a sztálini tradíciókhoz mérünk, akkor a haladás felmérhetetlen, de hát ez azért nem több, mint egy „felülről irányított demokrácia” – hogy az orosz terminust idézzem –, valójában pedig egy olyan birodalom, ahol az állampolgárok bizonyos szabadságjogokat kaptak, de az a demokrácia, amely az USA-ban, netán Európában gyakorlat, még nem érte el ezt a világot. Nemcsak egyéni szabadságjogokról van szó, hanem az egyes térségek érdekérvényesítési jogáról, a Moszkvától való távolságtartásról is. Természetesen Oroszország nem bomolhat fel belátható időn belül, mert polgárai számára túlságosan elrettentő sokk volt 1991 decembere, a Szovjetunió szétesése, és azért sem, mert többségük még mindig a szovjet rendhez való visszatérésről álmodozik. Ám Oroszország a gazdasági-társadalmi érdekek következményeként – ha a birodalmi eszme helyett a szabad demokrácia eszményét követik – egy-két évtizeden belül jelentősen átalakul. Már olyasmit is olvastam, hogy lesznek még Oroszországi Egyesült Államok. Olyan önálló államokkal, mint az USA-ban... A CIA már sokszor jósolt és sokszor rosszul. Most az a kérdés: mi lesz 2015-ben?