Olajfolt az úton

(Dezső emlékére.) Csak megyek, robogok ezen a girbegurba tájon, villannak szemembe a mindig szembejövők, a rohanók, a surranó csendes luxusgépek. Rohannak, rohanok valamilyen képzelt vagy valós feladat felé, megoldani, eladni, letudni, aztán rohanás vissza. Az út mellett pedig szaporodó emléktáblák, kicsi keresztek egész erdeje van már. Olajfoltok, amelyek elkopnak egy idő után. Horpadások és festéknyomok a szalagkorlátokon, ezek is előbb-utóbb kijavítódnak. Néhány üvegcserép, hűtőbordázat ripityára tört darabja bujkál még aztán évekig a fűben. Valahol a fák között pedig a riadt lelkek figyelik az utat, varjúkárogásba öltözve és megrettenve a pillanattól, amely más dimenzióba repítette őket. Meghalt egy barátom. Ostoba véletlen, pillanatnyi figyelmetlenség, egy kusza másodperc tört része vitte el őt is. Sokáig kereste magát, csinált annyi mindent, próbált poklokat és mennyországot, tanult, élt, szeretett. A krisztusi kor megéltével megcsillapodott, felfénylett benne a hit, megerősödött benne és megtalálta élete értelmét. Csodák és álmok közt építette ezt az új, másabb életét. Aminek egy olajfolt az úton véget vetett. Nézem az arcom a tükörben, egyidősek voltunk. Nézem a kezem. Én fogok, simogatom a gyerekeim fejét, számhoz emelem a kávét, a köszöntő poharat, az ételt. Az anyag és szellem egységében. Ő már csak anyag. Pedig gyerekei vannak, szeretett könyvei várják még sokáig a fellapozó kéz érintését. Orgonáján a hosszú ujjak csapta apró szellők nem fényesítik tovább a billentyűket. Kedvese haját se simítja félre többé. Törékenység. Elmozdult idő az elmozdult térben. Meghalt egy barátom, és nem tudom összerakni az asztalról lehuppant csészémet. Egy folt, törmelék, egy apró ima minden elmulasztott pillanatért. Néha meg kéne állni. Hogy beérjük magunkat. Egyedül a keserű pohár nem múlik el, az nem törik el soha.