Okos enged...

A cél szentesíti az eszközt, ez a sokat próbált mondat jellemzi azt az egyezséget, amelyet Kovács László magyar és Eduard Kukan szlovák külügyminiszter kötött szombaton Pozsonyban. Legalábbis a szóbeli egyezséget, hogy miből lesz valóság, az majd a kisebbségi vegyes bizottságban dől el, illetve a kormányokban, amelyek szentesítik a szlovákiai magyar kisebbség magyarországi támogatásának módját. Imrich Béreš szerint Szlovákia győzött a kedvezménytörvény vitájában, mintha valamiféle Forma–1-es versenyről lett volna szó. A probléma éppen az ilyen felfogásban van, Pozsony presztízskérdést csinált a torvényből, s látszólagos győzelmet aratott. Látszólagosat, mert a győzelem pirruszi. Sokkal nagyobb károkat okozott a szlovák–magyar kapcsolatoknak a szlovák hozzáállás, mint az a pozíció, amelyet Pozsony kiharcolt magának. Persze, ne feledjük, láttunk már karón varjút, hallottunk már kedvezménytörvényügyben megegyezésekről, amelyek köddé váltak. Mi a cél? A cél, mondta Kovács László, az, hogy a szlovákiai magyarok megkapják azt a támogatást, ami nekik a budapesti elképzelés szerint dukál. Ha ennek útja nem felel meg valakinek, akkor keressünk kerülőutakat, mert az erdő alatt vannak ilyenek. Találtak, a hír tehát úgy hangzik, hogy lesz támogatás, el lesz juttatva a célközönségnek. Meghátrált-e tehát Budapest? Mit nyert Pozsony, ha a támogatások az eredeti elképzelések szerint, csak éppen nem húsvéti tojás formájában, hanem húsvéti nyusziként jutnak el? Hogy elmondhatja, pengék vagyunk. Azt majd mások teszik hozzá, mennyire tompák. Az egyezség után kellene higgadtan számba venni, mennyit ér a kedvezménytörvény. Kétéves hajtépés után kiderül, támogatni nélküle is lehet. Mennyi energiát meg lehetett volna spórolni... Most úgy tűnik, mindenki nyert, és mindenki vesztett, most az egyszer – bár nem akarom elkiabálni – először nem vesztettek az eddigi túszok, a szlovákiai magyarok. Most kívánjunk pici higgadtságot a párolgó nyári agyakba.