Nemzeti perverzió

Esetleg állítsunk turul-szobrot a kertben, mert a konyhapénz nuku, elittam, pókerre, szajhára költöttem. Ha ugyanis ilyesmit teszek, az asszony minimum megkérdezi, normális vagyok-e? Rosszabb esetben fejemre borít egy fazék akármit, esetleg bőröndbe rakja a szennyesemet és elküld vele, mondjuk a csíksomlyói búcsúba szentelt ostyát árulni. Ám nincs kizárva, hogy ettől jóval melegebb vidék is szóba jön…

Érthető talán, hogy efféle zöldségek jutottak eszembe, amikor a hétvégén hírét vettem, a szlovák nemzet családfőjét alakító Ján Slota megint abban töri a fafejét, miként telepíthetné be keresztbe-kulcsba „az ő országát” szlovák nemzeti szimbólumokat ábrázoló műtárgyakkal. Dél-Szlovákia zegzugait csakúgy, mint a hegyi szlovákok lakta vidékeket. Mégpedig anélkül, hogy az autonóm állampolgárok által választott községi önkormányzatok erre áldásukat adnák!

Mielőtt bárki arra a köveztetésre jutna, hogy Ján Slota és társai teljesen hülyék, mivel ilyen urambocsá! nemzeti irányultságú fingvadászattal, azaz primitív pótcselekvésekkel akarják megőrizni politikusi, átvitt értelemben családfői tekintélyüket, tudatosítani kell, hogy bizony vaskos tévedés lenne az ilyen konklúzió. Slota ugyanis minden viselt dolgai ellenére a választásra jogosult szlovák állampolgárok mintegy tíz százalékánál (kb. 250-300 ezer ember) rendíthetetlen tekintéllyel bír. Annak ellenére, hogy látszólag buta, mint a csök. Társasági viselkedése, szókészlete tulajdonképpen semmiben nem különbözik a legutolsó szakadt, húgyos kocsmatöltelékek magaviseletétől és szókészletétől. Bármikor képes akár holtrészegen teleböfögni mind az elektronikus, mind pedig a nyomtatott sajtót, és feltétlen cinkosaival együtt, nemcsak a konyhapénzt nem képes rendszeresen lecoltolni népének, hanem annak szeme láttára fosztogatja a közös kasszát. Teheti, hiszen, ha rajtakapják, mindannyiszor mintegy feloldozásként énekelheti el a szlovák himnuszt és takarózhat be a nemzeti lobogóval. No és ugye, átvitt értelemben bár, de azt üzenheti nemzeti perverzióra fogékony közönségének, mégpedig büntetlenül, hogy dögöljön meg minden magyar! De legalább kussoljon és hagyja az elméjét és a lelkét gyarmatosítani…

Történik mindez a 21. században, annak az Európai Uniónak az egyik tagországában, ahol a csökött állatvédők a hízósertések alapjogaira hivatkozva lassan, de biztosan kiharcolják, hogy a kondáknak formaruhás pincérek fertőtlenített vályúba szolgálják majd föl korpát. És az utolsó kenet feladása nélkül ne lehessen levágni egyetlen hízódisznót sem…

Itt és így állunk/élünk hát, és nem tehetünk másként? Hát, nemigen. Valószínűleg egészen addig nem, amíg a család, esetünkben Szlovákia népe elhiszi, hogy a nemzeti szimbólumokkal végrehajtott bohócmutatványokkal, himnuszok éneklésével, szavalásával jól lehet lakni. És általában meg lehet élni, például a szomszédokkal szemben táplált folyamatos utálkozásból is.