Nem csak papucs és szappan

A szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvényt a Magyar Országgyűlés 2001. június 19-én fogadta el. Akkor nálunk nagyon kevesen tudták, miről szól a „státus?törvény”. Szlovákiai politikai erőknek köszönhetően a törvényt kissé megcsonkítva a Pázmány Péter Alapítványon keresztül sikerült elérni, hogy a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége legyen az oktatási-nevelési támogatás lebonyolítója. Gomba módra szaporodtak az alapszervezetek, hiszen csak így lehetett a „pénzhez” jutni. Az első években a pedagógustársadalom is érdekelt volt, sajnos, két éve az iskolák támogatása meg?szűnt. Miért írom, hogy sajnos? Az SZMSZSZ és az SZMPSZ közösen hozta létre a Pázmány Péter Alapítványt. Ez ellen se szülő, se pedagógus nem tiltakozott. Évente jött az anyaországi támogatás. Mára bebizonyosodott, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, pontosabban egy székházban. Valakinek érdeke lehetett, hogy a nem kívánt testvér ne részesülhessen a javakban. Mint az SZMSZSZ elnöke a kezdettől részt vettem minden pályázati fórumon. Minden összejövetelen az igazgató asszonyunk is megjelent. Napokig tartó egyeztetések után letettük a tervezetet, hogy szövetségeink tagjai kiegészítsék, módosítsák. Minden évben elszámoltunk a támogatási összegekkel. Megérezte a szülő, hogy mennyire számít rá az iskola. Megértettük a kor szavát, hogy a magyar iskolának többet kell nyújtania. Ennek elengedhetetlen feltétele a jobban felszerelt szaktantermek, laboratóriumok, könyv?tárak. Közösen döntöttük el, mire van szüksége kisiskolánknak. Minden kelléknek gyermekeink vették hasznát. Több esetben ennek köszönhetjük, hogy a gondolkodó szülő azért döntött a magyar iskola mellett, mert jól felszerelt. Meggyőződésem, hogy jól felszerelt iskolával, jó együtt?mű?ködéssel továbbra is meg tudjuk tartani magyar oktatási intézményeinket. A jó és nemes célra fordított pénzből is gyermekeink részesülnek. Többlettudást szereznek, mely örökre az övéké marad.

Kakas Pál, a nagysallói Magyar Szülők Szövetsége elnöke