Nem ajándék

A rossz ómen ellenére ez a péntek és tizenharmadika, amikor eldőlt, hogy 2004. május elsejétől tíz új taggal bővül az Európai Unió, mindenképpen történelmi napnak számít. Ez akkor is így van, ha az utolsó pillanatig kiélezett, elsősorban a lengyelek miatt drámaira fordult helyzet is közrejátszott abban, hogy a politikusok jóval kevesebb frázist pufogtattak, mint az ilyenkor szokásos. Persze elhangzottak szépen csengő mondatok, miszerint valójában csak most ért véget a második világháború, csak most dőlt le végleg a berlini fal, Koppenhágának valójában nincs jó nyugati sajtója. Főleg azt bírálják a nyugati kommentátorok, hogy a politikusok a könyvelőknek engedték át a főszerepet, a befogadó tizenötök nem tudták az elvárható nagylelkűséget tanúsítani a náluk sokkal szegényebbek iránt. A leginkább megszívlelendő az a megállapítás, amely szerint Koppenhága nagy ugrás volt a sötétbe, mert valójában senki sem tudja, hogyan fog működni ez az új, immáron egyesült Európa, s lényegében ezt a bizonytalanságot fejezte ki – vagy takarta el – a csúcstalálkozó filléres piaci kofáskodásra emlékeztető véghajrája is. Elég végighallgatni a hazai nyilatkozókat. Másként hangsúlyozott a legbennfentesebbnek tekinthető főtárgyaló, másként Dzurinda és megint másként például az agrárszektor képviselője. A csatlakozási szerződést április 16-án kell aláírni, a dokumentum természetesen még nem készült el, de azt tudni lehet, hogy várhatóan több ezer oldalt tesz majd ki, aprólékos gonddal felsorolja jogainkat és kötelezettségeinket. Egy-két ember ha akad ebben az országban, akinek pillanatnyilag van fogalma arról, hogy mi minden szerepel majd benne. Az átlagosnál jobban tájékozott polgár sem ismer most többet a négy-öt leggyakrabban emlegetett irányszámnál, s nem valószínű, hogy a szerződés aláírása után más lesz a helyzet. Ez a legfőbb oka a bizonytalanságnak, ami a befogadóknál nem olyan nagy baj, mint a befogadottaknál, hiszen a népszavazást nem ott, hanem itt kell megtartani. És aligha lesz elég, ha a referendumon csak ez az átlagosnál jobban tájékozott réteg vesz részt. Hatalmas feladat lesz az emberek meggyőzése, mozgósítása. Elsősorban annak a kormánynak a feladata, amely még az első száz napot sem tudta kibírni megrázkódtatások, kisstílű marakodások nélkül, két hónap után a koalíciós partnereknek máris az a fő gondjuk, hogyan tartsanak be egymásnak. Ez a kormány(fő) még a koppenhágai küldöttséget sem tudta úgy összeállítani, hogy abból ne legyen botrány. Abból, ahogyan a kormányfő Koppenhágát méltatta, az átlagemberben maximum annyi maradt meg, hogy Szlovákia most kapta a legszebb évfordulós – vagy éppen karácsonyi – ajándékot. A sokkal objektívabb tudósításokból viszont ugyanaz az átlagpolgár azt láthatta-olvashatta, hogy olyan kőkemény alkudozás folyt, amilyen ajándék esetében semmi esetre sem szokásos. Hogyan fogják ugyanezek az emberek meggyőzni ugyanazt az átlagpolgárt arról, hogy bár kemény feltételekkel lépünk be egy sokkal keményebb világba, mégis megéri?