Nem a nyelvtudás a probléma

Komáromból Érsekújvárba szerettem volna utazni. Nem tűnt soknak az 58 koronás viteldíj, mivel már évek óta nem utaztam Szlovákiában vonattal. Egy hölgytől a biztonság kedvéért megkérdeztem, valóban Érsekújvárba indul-e a szerelvény, mire azt felelte, hogy nem, hanem Dunaszerdahelyre megy, Érsekújvárt nem is érinti. Az én vonatom, mondta, percekkel korábban hagyta el a pályaudvart. A legközelebbi pedig csaknem két óra múlva indult. Visszakullogtam a pénztárhoz, hogy megkérdezzem, van-e remény a viteldíj visszatérítésére, mire a pénztáros nekem esett: látta, hogy nem szálltam fel a vonatra, szándékosan lekéstem, pedig csak azután indult el, hogy visszajöttem a váróba. Az a szerelvény Dunaszerdahelyre ment, mondtam én, mire ő perceken át győzködött, hogy oda is kértem a jegyet. Életemben nem jártam Dunaszerdahelyen, nincs ott se rokonom, se ismerősöm, folytattam, és próbáltam elmagyarázni neki, hogy „Nové Zámky” és „Dunajská Streda” között van némi különbség még hangzásban is, nemhogy kilométerekben. Erre feldühödött, kérte a személyi igazolványomat, de az nem volt nálam, viszont az útlevelemről előbb hallani sem akart, végül azért csak elkérte, majd nagy bölcsen megállapította, hogy nincs benne feltüntetve a lakhelyem. Miért, csodálkoztam, a magáéban igen? Neki el kell számolnia, és személyi igazolvány nélkül nem tehet semmit. Valószínűnek tartom, ha német útlevelet nyomok az orra alá, gondolkodás nélkül visszaadja a pénzem, de hát csak egy magyar vagyok, akibe bele kellett kötni. Még rosszabb is történhetett volna, ha történetesen Krakkóba adott volna jegyet, ha németül kérek. Hiszen hangzásában legalább akkora hasonlóság van „Krakau” és „Nové Zámky” között, mint „Nové Zámky” és „Dunajská Streda” között...

Szőllős Georgina