Az „ellenséges kultúra” hasznáról és káráról

2024 végén Šarūnas Birutis, az új litván kulturális miniszter arról beszélt, hogy személy szerint szereti Csajkovszkij zenéjét, és nem lát okot a betiltására. Vannak litvánok, akik egyetértenek ezzel, Birutis egyik elődje például úgy fogalmazott: „Azért harcoltunk a szovjet hatalommal, hogy kivívjuk a szabadságunkat, és ne kelljen dolgokat betiltanunk.”

A Litvániában zajló Diótörő-vitához hasonló, bár általában hevesebb érveket hangoztató csatározások Ukrajnában is zajlanak. 2023-ban a kijevi városi tanács úgy döntött, hogy az orosz zenét, színdarabokat, könyveket és művészetet többé nem szabad nyilvánosan bemutatni. Puskin, az egyik legnagyobb orosz költő szobrait eltávolították a közterekről.

Az a hazafias késztetés, hogy betiltsuk az ellenséges országhoz kapcsolódó műveket, természetesen nem új keletű. Az első világháború idején akadtak britek, akik be akarták tiltani a német zene előadását a koncerttermekben, továbbá azt is javasolták, hogy a német gyártmányú zongorákat illene brit modellekre cserélni.

Amikor kitört a második világháború, a zene egészen más szerepet játszott Nagy-Britanniában. Myra Hess, az ünnepelt brit zongoraművész híres déli koncertjei Londonban, a háború éveiben – még a város bombázása idején is – a kitartás egyik jelképévé váltak. Hess, aki zsidó volt, nem látott problémát a nagy német zeneszerzők műveinek játszásában. Az ő és mindazon londoniak számára, akik azért sereglettek össze, hogy meghallgassák, Mozart, Beethoven és Bach az egész világ kultúrájába tartozott, nem csak Németországéba.

A náci Németországban ugyanezeket a szerzőket és műveket adták elő hivatalos alkalmakkor, például Adolf Hitler születésnapján, ezzel is demonstrálva a német kultúra felsőbbrendűségét. Wilhelm Furtwängler, a kor leghíresebb német karmestere nem vitatta a német zene kitüntetett státuszát, de nem volt náci. Nézete szerint a nagyszerű zene a politika és a háborús propaganda fölé emelte az embereket, ezért nem volt hajlandó elhagyni a hazáját vagy abbahagyni az otthoni fellépéseket.

A nácik sem tiltották be egységesen az „ellenséges kultúrát”. Shakespeare darabjait például játszották Németországban a második világháború alatt is, bár A velencei kalmár felvetett néhány problémát: félő volt, hogy Shylock, a zsidó uzsorás figurája túlzott szimpátiát válthat ki.

A háborús propaganda egyik célja, hogy démonizálja az ellenséget, és nem emberinek ábrázolja. A hollywoodi filmek 1941 decemberéig nagyon népszerűek voltak Japánban (ahogy Németországban is). A Pearl Harbor elleni támadást követően a japán propaganda „ördögöknek és vadaknak” ábrázolta az amerikaiakat, és a kulturális termékeiket gyorsan kivonta a forgalomból.

Tehát: hogy is van ez? Jó ötlet egy másik ország művészetének a betiltása? Elvileg nem. Csajkovszkij nem tehető felelőssé Vlagyimir Putyin orosz elnök agressziójáért. Beszűküléshez, provincia­lizálódáshoz vezet, ha nagy műalkotásokat elzárnak a nyilvánosság elől. Az olyan művészek, mint Beethoven, Shakespeare és Tolsztoj, túllépnek a határokon.

És mégis, az ukránok talán megérdemelnek némi megértést. Nagy-Britanniát nem fenyegette a német kultúra dominanciája a második világháború alatt, az erőszakos asszimiláció meg pláne nem. Putyin víziója az orosz világról, amelyben a periférikus országok a Kreml alárendeltjei, kultúrájuk pedig nem több a hivatalos alkalmakkor kirakatba tett folklórnál, alapvető veszélyt jelent Ukrajna független nemzetállamként való fennmaradására.

Egészen a közelmúltig az ukrán városi elit oroszul beszélt, nem ukránul. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök első nyelve az orosz volt. Putyin nem az egyetlen orosz ember, aki szerint az ukrán pusztán egy kisebbség a nagy orosz világban, ahogy „különleges katonai műveletét” is az „orosz nép egyesítéséért” tett erőfeszítésként népszerűsítette. Az észteknek, a litvánoknak, a letteknek és a lengyeleknek is van okuk tartani „Oroszország anyácska” erőszakos ölelésétől. Ez egy olyan lehetőség, amelyet történelmi példák támasztanak alá.

Amikor kulturális dekolonizációról beszélünk, maga a fogalom párhuzamot sugall Ukrajna és az európai hatalmak egykori ázsiai és afrikai gyarmatai között, ahol a helyi elit egy része valóban elangolosodott vagy elfranciásodott. De valószínűleg jobb összehasonlítási alap, ha a Japán Birodalom és Korea 1910 és 1945 közötti viszonyát nézzük. Ebben az időszakban a koreaiak nem annyira gyarmati alattvalók, mint inkább másodosztályú állampolgárok voltak. Japán birodalmi uralmának késői szakaszában a koreaiak arra kényszerültek, hogy japán neveket vegyenek fel, és japánul tanuljanak.

Japán második világháborús veresége után a koreaiak, akiket kis híján megfosztottak identitásuktól, a saját kulturális látókörüket is beszűkítették azzal, hogy elutasítottak mindent, ami japán. A japán filmek, képregények, popzene és irodalom csak az 1990-es években kezdett újra megjelenni Dél-Koreában, és nem mindig fogadták jól.

Nekünk, akik az egyetemes humanizmus elvét valljuk, ez a fajta kulturális sovinizmus minimum provinciálisnak, ha nem egyenesen bigottnak tűnhet. De a koreaiak egykor népként a túlélésükért küzdöttek. A kultúra egzisztenciális kérdéssé vált.

Ugyanez igaz ma az ukránokra is. Amikor a szorosan összefonódó történelmi szálak ellenére kizárják az életükből az orosz zenét, művészetet és irodalmat, nem az egyetemes humanizmus malmára hajtják a vizet Ukrajnában. Az ukránoknak azonban sürgetőbb aggodalmaik vannak: a saját nyelvük és kultúrájuk, valamint a saját kormányuk megőrzéséért kell küzdeniük. Ha egyszer biztosítják a szuverenitásukat, sem nekik, sem a litvánoknak nem lesz okuk félni Puskin költészetétől vagy Csajkovszkij zenéjétől.

Ian Buruma
A szerző holland publicista, szerkesztő
©Project Syndicate