Negyvenéves az Elysée-szerződés

Bár Franciaország és Nyugat-Németország együttműködése már pár évvel a háború után szoros lett, tulajdonképpen csak a két egykori ellenfél kibékülése tette lehetővé az európai integrációs folyamatot. Példa erre az Európai Szén- és Acélközösség, amelyben kétoldalú kapcsolataik az Elysée-szerződés aláírását követően még mélyebbé váltak. Mindkét fél számára kiutat jelentett egy bonyolult történelmi helyzetből, amelyben Bonn és Párizs a 60-as évek elején volt. Franciaországban de Gaulle tábornok törekvései domináltak, amelyekkel az elnök viszsza akarta adni országa régi nagyságát és befolyását. Ezért Franciaország kilépett a – de Gaulle szerint túlságosan angolszász és főleg amerikai befolyás alatt álló – NATO katonai szervezetéből, fegyveres erőit kivonta a NATO parancsnokságok alól és létrehozta a „független” francia stratégiai nukleáris elrettentő erőket. A gyarmati háborúk terhétől megszabadult Franciaország már végleg Európa felé fordulhatott. Bár a megmaradt tengerentúli területek és az Afrikában, illetve a Földközi-tenger medencéjében meglévő érdekek még mindig fontos részei a francia külpolitikának, Párizs befolyását már döntő mértékben az európai integráció segítségével szeretné erősíteni. Csakhogy az Egyesült Államokkal elhidegült a kapcsolata a NATO körüli huzavona miatt. Hasonló volt a helyzet Nagy-Britanniával, hiszen Párizs megvétózta London csatlakozási kérelmét az Európai Közösségekbe. Lépését azzal indokolta, hogy a britek csak az amerikaiak „trójai falovai” lennének Európában. A vétóban valószínűleg az is közrejátszott, hogy a franciák féltették az európai integrációban kivívott befolyásukat. A Szovjetunió felé tett nyitás természetesen nem oldotta meg Párizs problémáit, hiszen Moszkva valójában még mindig a fő hidegháborús katonai ellenfél volt minden nyugat-európai ország számára. Ebben a helyzetben kézenfekvő volt a kapcsolatok szorosabbra fűzése Nyugat-Németországgal. Bonnak kedvezett a francia ajánlat, hiszen annak ellenére, hogy részt vett az európai integrációs folyamatokban, gyakorlatilag még mindig nem tört ki teljes mértékben a második világháborút követő nemzetközi szituációból és távolról sem lehetett arról beszélni, hogy a nemzetközi közösség teljes jogú tagja. Ezzel a lépéssel nagyot nőtt Nyugat-Németország nemzetközi presztízse. Az Elysée-szerződés és a vele összefüggő, illetve azt követő szerződések tulajdonképpen a két állam vezetőinek rendszeres találkozóit írják elő, konzultációkat a nemzetközi kapcsolatok kérdéseiről és problémáiról, valamint viszonylag sokrétű együttműködést. A két állam között fokozatosan alakultak ki az együttműködés különböző formái, valamint egy sajátos munkamegosztás, amely a hidegháború alatt alapkövévé vált az európai integrációnak. Franciaországé lett a vezető szerep az integrációt érintő politikai kérdésekben, Nyugat-Németországé a gazdasággal kapcsolatosakban. Bonn számára ez nagyon fontos volt a nemzetközi politikai színtérre való kilépéskor, Párizs pedig már „európaiként” prezentálta saját érdekeit és elképzeléseit, ami nagyobb súlyt adott a francia diplomáciának. Ha az integrációs folyamat elakadt vagy fontos döntést kellett hozni, a francia–nyugatnémet páros lett a „motor”. Az államközi szerződéseken túl ennek az együttműködésnek fontos eleme volt a két ország vezetőinek szoros, gyakran még barátinak is mondható kapcsolata, ami jelentősen könnyítette a sokszor ellentétes érdekek összehangolását. Ilyen „nagy páros” volt például rögtön a legelső, Charles de Gaulle és Konrad Adenauer, vagy pár évtizeddel később Francois Mitterrand és Helmut Kohl. Az utóbbiak rendkívül jó személyes kapcsolatának fontos szerepe volt a 90-es évek legelején a német egyesítés körüli problémák megoldásában. Éppen ez az esemény veszélyeztette azt az egyensúlyt, amely a franciák és németek viszonyában kialakult. Az egyesítés növelte Németország súlyát Európában, a franciákét viszont valamelyest csökkentette. Hasonlóan a NATO, illetve az Európai Unió keleti bővítése is a német pozíciókat erősítette. A megingott német–francia tengely utolsó nagy kezdeményezése a 90-es évek elején a Maastrichti szerződés aláírása, az Európai Monetáris Unió és a közös pénz, az euró volt. Ezt úgy is lehet értékelni, mint a német egyesítésbe való francia beleegyezés árát, amellyel Párizs megpróbálta a mélyebb integrációban feloldani az egyesült Németország erejét. Ezután már – a hidegháborús évekkel összehasonlítva – csak döcögött az együttműködés. Ennek tudható be, hogy a két országgal összefüggésben együttműködés helyett már sokkal inkább az eltérő érdekek és azok összeütközése volt a téma (lásd például a szavazatok súlyát a Tanácsban vagy a képviselői helyek számát a Parlamentben). Az Unióban a meggyengült német–francia együttműködést fokozatosan más kapcsolatrendszerek megerősödése követte. Ide tartozik például Franciaország szoros együttműködése Nagy-Britanniával a biztonságpolitika terén (lásd például a St. Malói kezdeményezést) vagy a francia–spanyol „tengely” a fejletlenebb régióknak és a mezőgazdasági termelőknek juttatott támogatás esetében. Ettől függetlenül továbbra is igaz volt az elmúlt évtizedben, hogy német és francia beleegyezés nélkül gyakorlatilag semmit nem lehetett eldönteni az EU-ban. A franciák és a németek elképzelései eltérőek az EU reformjával kapcsolatban is, Berlin a föderalisztikus elemek és a Parlament megerősítését szorgalmazza, míg Párizs a kormányközi együtt-működést és a Tanácsot emeli ki. Az ellentét áthidalását hivatott elősegíteni a két ország közös kezdeményezése a kettős elnökség bevezetéséről az Elysée-szerződés aláírásának 40. évfordulóján. Mindez demonstrálni kívánja, hogy Párizs és Berlin szoros együttműködése nem a múlté és megpróbálják újra beindítani a francia–német motort. Ha ez sikerül, az integráció új impulzust kaphat, s ez, tekintettel az intézményi reformokra, örvendetes lenne. Ha viszont nem indul be a „motor”, akkor helyét a sokkal bonyolultabb, gyakran az aktuális kérdésekhez és aktuális érdekekhez kapcsolódó ad hoc országszövetségek és kapcsolatrendszerek veszik át (ezek jelentősége Párizs és Berlin viszonyától függetlenül is növekszik). A bizonytalan jövő ellenére viszont igaz, hogy kevés olyan szerződés köttetett a 20. században Európában, amely nagyobb hatással lett volna Európa jövőjére, mint az éppen negyven éve aláírt Elysée-szerződés.