NATO-puding

Ha lehámozzuk róla a világ vezető politikusainak ilyenkor szokásos hozsannáit, akkor a kedden megszületett NATO–orosz Tanácsra is a puding próbája érvényes. Kétségkívül nagyon fontos lépésről van szó, az új Tanács sokkal több elődjénél, hiszen néhány – lényegében kilenc – kérdéskör megvitatásánál az eddigi 19+1 formula helyett a húszas érvényesül: vagyis egyenrangú partnerek fognak dönteni. De mint egy orosz szkeptikus megjegyezte, attól függ majd, mennyire tekintik a tizenkilencek partnernek Moszkvát, hogy mikor milyen kérdéseket tűznek napirendre. Tény: szeptember 11-e és Putyin ezzel kapcsolatos helyzetfelismerése nélkül ma nem lenne Tanács, a Jelcin-érára az volt a jellemző, hogy Moszkvának volt szüksége a Nyugati segítségre, most viszont fordult a kocka. Ugyanakkor figyelmeztető: a biztonságos tőkeberuházás feltételeit vizsgáló gazdasági elemzők nagy kockázati tényezőnek tartják, hogy Putyin maga ellen fordította az orosz politikusok és a hadsereg jelentős részét. Az most jó hír, hogy aligha kezdhetnek ellene valamit, mert Putyin népszerűsége változatlanul nagy, hiszen az orosz embert ma már a külpolitikai-leszerelési kérdések nem izgatják. Ellenfelei azt vetik Putyin szemére, hogy meghátrált az amerikai terjeszkedés előtt. És itt jön a képbe az, ami bennünket elsősorban érdekel: Moszkva nem fogja tudni megakadályozni a NATO bővítését, annak ellenére sem, hogy a prágai csúcson valószínűleg a három balti állam is meghívót kap. A másik érvük: Moszkva akkor társul a NATO-hoz, amikor a szövetség történetének legmélyebb válságát éli, ha nem korszerűsödik és nem reformálják meg, elsatnyul. A szókimondó, konzervatív The Wall Street Journal Europe szerint Bush Berlinben és Párizsban lényegében azt üzente Európának, hogy vagy alkalmazkodjon és költsön többet a katonai fejlesztésre, vagy pedig tartsa a száját, ne Amerikát szapulja. Orosz elemzők is úgy látják, a brit és a francia haderőt leszámítva pillanatnyilag a NATO csak kolonc Amerika nyakán, nélküle Washingtonnak sokkal nagyobb a mozgástere, és ehhez az önálló hadipotenciálja is megvan. Amerikai gazdasági elemzők szerint Moszkva – Putyin szavaival élve – akkor tagolódhatna be sikeresen a civilizált világba, ha ez először gazdasági téren történne meg. Ugyanis a segélyek és hitelek formájában Jelcin idején Oroszországba pumpált dollármilliárdok kézen-közön elfolytak anélkül, hogy a gazdasági reformok megvalósultak volna. Márpedig Moszkvában Bush csak annyit tudott ígérni, hogy támogatni fogja Moszkva WTO-tagságát. Az amerikai szenátus épp a Bush-körút előtt mondott nemet arra, hogy megadják Oroszországnak a legnagyobb kereskedelmi kedvezmények elvét, ami elég kínos volt, s Bush csak ígérni tudta, hogy újfent a szenátus elé terjeszti javaslatát. E nélkül aligha lehet az oroszoknak keresnivalójuk az amerikai piacon. A még konkrétabb gazdasági ügyekben jottányit sem közeledett Bush és Putyin álláspontja, sőt az orosz–iráni atomerőmű-üzlettel kapcsolatos amerikai kifogások kifejezetten sértették az oroszok önérzetét – gazdasági érdekeikről már nem is beszélve.