NATO-pánik

Nem hozott érdemi döntéseket a múlt heti uniós csúcs a legvitatottabb kérdések megoldására, csak amolyan határidőnaplót fogalmazott meg arra vonatkozóan, mikor kellene a döntéseknek megszületniük. Ezt alacsonyabb szinten, kevesebb csinnadrattával is megtehették volna, a legfelsőbb szintű vitaklub mégsem volt haszontalan. Megmutatta, hogy – több más mellett – az uniós együttműködés egyik alappillérének nevezett közös kül- és védelmi politika nem működik. A külpolitikában erre a legkézenfekvőbb példát az iraki háború megítélésében bekövetkezett megosztottság szolgálta. A védelmi politikában ugyancsak az iraki háború hozta felszínre a lappangó ellentéteket. A kül- és a védelmi politika nem választható külön, hosszabb távon mindenképpen valamiféle közlekedőedényekként működnek.

Most Brüsszelben az a francia–belga javaslat (Németország és Luxemburg is csatlakozott hozzá) osztotta meg a huszonöt országot, amely szerint a NATO-tól független európai haderőt kell létrehozni saját parancsnoki központtal. Az országok többsége támogatja az európai erő megteremtésének gondolatát, a probléma a függetlenséggel van, ez osztotta meg a jelenlévőket. Olyannyira, hogy a múlt héten Nicholas Burns amerikai nagykövet a francia–belga kezdeményezést a NATO-t fenyegető eddigi legnagyobb veszélynek nevezte, s tegnapelőtt rendkívüli NATO-ülést is tartottak a nagykövetek. Szlovákia szempontjából az a kérdés a leglényegesebb, hogy olyan NATO-hoz csatlakozik-e jövőre, amely a szétesés útjára lépett (az amerikaiak szerint a független európai haderő elsődleges célja az Atlanti-óceán két partja közötti kapcsolatok felbontása). A kérdésre a válasz: egyelőre nem ilyen kritikus a helyzet.

A NATO eddigi története arról is szól, hogy a szövetség fenntartási-fejlesztési kiadásainak oroszlánrészét az USA vállalta, a NATO európai szárnya az amerikaiak nélkül harmatgyenge, anno a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés jelentette fenyegetés ellensúlyozására nem véletlenül telepítettek Nyugat-Európába amerikai haderőt. Szakértők szerint az amerikaival konkuráló független erőt katonailag, technikailag, anyagilag Európa most is képtelen belátható időn belül létrehozni, az ötlet egyedül arra jó, hogy mélyítse az Európa és Amerika közötti szakadékot. Egy szellemes megfogalmazás szerint az európaiak, ha akarják, sokkal hamarabb szét tudják verni a NATO-t, mintsem valami értelmeset állítani a helyébe. A The Wall Street Journal szerint az USA-ban mind a bal- mind a jobboldalon sokan vannak, akik örömmel hívnák haza az amerikai katonákat Németországból, Olaszországból, Spanyolországból meg a többi állomáshelyről, mondván, miért maradnának ott, ahol nem akarják a jelenlétüket. Nemcsak a kommunizmus bukása előtt, de a balkáni háborúk idején is attól rettegtek a nyugat-európaiak, hogy Amerikában esetleg az elszigetelődés-pártiak kerekednek felül, s nem lesz, aki megoldja problémáikat. Valószínű, hogy a most leghangosabb franciák esnének a legnagyobb pánikba, ha nekik kellene valamilyen módon betölteniük a kivonuló amerikaiak után támadt védelmi űrt. Mert ez az egész cirkusz a kielégítetlen francia nagyhatalmi ambíciókról szól. Párizs ugyancsak sajátos külpolitikája évtizedek óta az, hogy az amerikaiak menjenek haza, s a NATO egyetlen kontinentális atomhatalmaként – a franciák előszeretettel hangsúlyozzák, hogy Nagy-Britannia sziget – Franciaország veszi át a karmesteri szerepet Európában.

Ez korábban inkább csak színfolt volt a szövetség palettáján, most azért komolyabb a helyzet, mert Chirac szövetségeseket is talált hozzá. Belgium és Luxemburg nem zavar sok vizet – valójában semmit –, Németország taktikázgatása, helyezkedése azonban talány. Jó lenne átmeneti jelenségnek tekinteni, nem hosszabb távú koncepciónak, amely mögött esetleg történelmi példák is felsejlenek.