Napfénytető és lakkos topán

Bőr- vagy fakormány, tévé, cédé, elektromos napfénytető, 220 lóerő, tízmillió forint – ez a minimális elvárás egy autótól, ha az ember csúcsmenedzser, filmsztár vagy éppen NB I-es focista. De nemcsak ők szeretnének maguknak ilyen verdát, hanem Nagykanizsa polgármestere is.

De Marton Istvánnak még ez is kevés. Ő bizony csak olyan szolgálati autóval szeretne furikázni, amelyben sportülések vannak, és könnyűfém keréktárcsákkal rendelkezik. És hallottak már a „fantomfekete gyöngyház” színről? Nos, a polgármester úr igen, ez vágyai autójának a színe. Mindez persze nem titok, s nem is valamiféle korrupciós panama, hiszen a közbeszerzési eljárás bekerült a Zalai Hírlapba is.

Adódik a kérdés, hogy a nagykanizsai polgármesternek vajon miért kell a 220 lóerő, a napfénytető etc. A válasz egyszerű. Azért, mert a magyar az biza’ nehezen változik, a dzsentri örökkön ott fortyog a néplélek bugyraiban. S ha teheti, felszínre tör – márpedig polgármesterként teheti.

Idegenszerű nyavalygás – vágják majd Hankiss Elemér fejéhez. A szociológus nemrég éppen arról értekezett, hogy Magyarország akkor lesz élhető ország, ha a vezetők nem négy, hanem csak két keréken akarnak közlekedni. „Amikor politikusaink már nem Audi 8-asokban, hanem piros, narancssárga, kék vagy szivárványszínű bicikliken kerekeznek be a Parlamentbe, akkor talán, óvatosan, kezdhetünk reménykedni a változásokban.”

De ha valakinek nem tetszik Hankiss, olvasson Mikszáth Kálmánt. „A kivasalt cilinder és a lakkos topán elviszi az embert a maga egyszerű atmoszférájából más világba, magasra vagy mélyre. (…) A mi Csapiczkynk a léha dzsentribeli uracsokkal tartott, az úgynevezett »pakfon arisztokráciával«, és tele volt nyegleségekkel és adóssággal” – írta a Gavallérokban.

Adóssága Nagykanizsának is van, nem kevés. A polgármester szerint azonban ennek nincs jelentősége. „Öreg vagyok már, szeretem a biztonságot és szeretem a kényelmet” – fogalmazott a polgármester úr. Hja, kérem, így már más.