Nagy nemzeti turkáló

Nálunk a politikai osztály fölöttébb hajlamos a komolykodásra. Sőt, überelek: az öniróniának nyomelemei se fedezhetők fel politikusaink működésében. Ne csodálkozzunk hát, hogy az igazságügyi minisztérium keretében a pártállami titkosrendőrség iratainak kezelésére hivatott intézmény ezt a nevet kapta: Nemzeti Emlékezet Intézete. A név, bizonyos szempontból, telitalálat. A tartalom és a forma teljes összhangja. Memóriánk pontosan annyira komplett, mint az a sok tonna dokumentum, amely irattárakban átvészelte az 1989 ősze és 2003 nyara közötti csaknem másfél évtizedet. Még pontosabban: ami megmaradt abból, ami 1989. november 16-án még ott volt. Ha kissé megerőltetjük az agyunkat, netán fellapozzuk a korabeli újságokat, eszünkbe jutnak a rendszerváltás utáni első politikai botrányok. Ezek „gyutacsainak” gyújtózsinórjai az esetek kilenctized részében a pártállami titkosrendőrség levéltárába vezettek. A jelenlegi és az akkori besúgóbotrányok között az a különbség, hogy a fordulat utáni első két évben valóban a megtisztulást szolgálva vizsgálták az aktákat. Magyar vonatkozású botrány is kirobbant, amikor pl. kiderült, hogy pettyes múltú miniszterelnök-helyettest delegáltunk. Képviselőink között is voltak, akiket (diszkréten) távozásra szólítottak fel. Nem dőlt össze a világ, hogy távoztak, és más politikai pártok se dőltek össze hasonló esetek miatt. Gyökeresen megváltozott a helyzet az 1992-es választások után. A HZDS a nemzeti húrt erősen pengetve aratott elsöprő győzelmet. Ekkor kezdődött „az én besúgóm, a te besúgód” korszaka. Az erkölcsi romlás azzal tetőzött, hogy Csehszlovákia kettészakadása után a győztes HZDS egyik első intézkedése a lusztrációs törvény hatályon kívül helyezése volt. A Mečiar-kormányok ellenzéke egyfolytában kötötte az ebet a karóhoz, hogy „mihelyt legyőzzük a HZDS-t, nyomban a körmükre nézünk a volt besúgóknak”. Közben olyan légkör alakult ki, hogy a lusztráció kérdését a „nem számít, besúgó voltál-e, csak az a fontos, hogy most jó szlovák legyél” alapján közelítette meg a politika. Sajnos, magyar vonalon se volt ez másképp. Megtette a hatását, hogy Antall József, a fordulat utáni első miniszterelnök hasonló megnyilvánulásai alapján Budapest pártfogásába vette azokat, akik az első lusztrációs hullám után ijedtükben üldözött szlovákiai magyarnak nyilvánították magukat, és anyaországi szinekúráért folyamodtak. A nemzet emlékezete műfajban az első és második Dzurinda-kormánynak és a koalíció összes pártjának az a legnagyobb vétke, hogy minden politikus feledte a lusztráció felújítására vonatkozó ígéretét. Minden pártnak megvan a maga védett pártállami besúgója, nem is jelentéktelen tisztségben. Több mint 10 év alatt több tízezer példányban kelt el a Cibulka-féle Rudé krávo című kiadvány, amelyről a pártelnökök szívesen elhitték, hogy hamisítvány, de azért lapozták. A Cibulka-listát közben hitelesnek ismerték el. Kiadója talán mindenkinél többet tett e műfajban. Eddig minden kormány emberei végigturkálták a levéltári anyagot, amelyre most emlékezetünket kívánják építeni. Olyan is lesz.