Nagy kínai–indiai közeledés

A miniszterelnöki látogatásnak ezenkívül természetesen voltak konkrétabb eredményei is, elsősorban az a megállapodás, amelynek alapján India elismeri a Tibet feletti kínai fennhatóságot, Kína viszont azt, hogy Sikkim – egy 1975-ben Indiához csatolt himalájai hercegség, amely azonban gyakorlatilag már azelőtt is indiai fennhatóság alatt volt – India része. A két nagyhatalom viszonyát az elmúlt évtizedekben számtalan probléma árnyékolta be. Ezek közül a legfontosabb, amelyből szinte az összes többi levezethető, hogy kölcsönösen stratégiai konkurensnek tekintették egymást, és érdekeiket ellentétesen definiálták szinte minden érintett térségben (lásd például Délkelet-Ázsiát). Ennek következtében a hidegháború idején a két ország más-más táborhoz tartozott. India, bár hivatalosan az el nem kötelezett országok egyik vezető hatalma volt, inkább a Szovjetunióval tartott fenn szorosabb kapcsolatokat, gazdasági és nem utolsósorban katonai téren is (az indiai fegyveres erők felszerelése döntő mértékben a Szovjetunióból, illetve Oroszországból származik). Ezzel szemben Kína a hetvenes évek elejétől már egyértelműen szovjetellenes külpolitikát folytatott, az USA-val de facto szövetségben (érdemes megjegyezni, hogy az indiai nukleáris fegyverarzenál létrehozása egyértelműen a kínai atomfegyverre adott válasz volt – India, az általános vélekedéssel ellentétben nem az elmúlt évtizedben vált nukleáris hatalommá: az első indiai atomrobbantás 1974-ben történt). Ebből az antagonizmusból pedig már szinte egyenesen következik, hogy – mivel Pakisztán gyakorlatilag a két ország 1947-es létrejötte óta India legfőbb regionális ellenfelévé vált – az amerikai–kínai szövetséget kiegészítette Pakisztán. A pakisztáni–kínai együttműködés nyilvánvalóan India-ellenes éllel jött létre: erre utal az együttműködés jellege is, amelyben nem gazdasági tényezők dominálnak (sőt, nem is igazán vannak jelen), hanem például a rakétatechnológia vagy a nukleáris kooperáció. Következő feszültségforrás az volt, hogy India mindig is megkérdőjelezte Kína jogát Tibet ellenőrzésére, sőt, miután a dalai láma elmenekült Tibetből az ellenállás leverése után, India nyújtott számára menedéket – máig. A hidegháború fekete-fehér látásmódja azonban a jelenlegi helyzetben radikálisan megváltozott: a hatalmi viszonyok sokkal bonyolultabbak lettek, egy-egy országot már nem lehet csak annak alapján értékelni, hogy Moszkvát vagy Washingtont tekinti-e legfőbb szövetségesének. Minden ország helyzetét illetően két tényező hatása nőtt meg: az egyik az Egyesült Államok súlyának megnövekedése, domináns hatalmi helyzete, a másik, ezzel párhuzamos folyamat pedig – amely az előzővel összehasonlítva paradoxnak tűnhet – az egyes regionális hatalmi központok befolyásának folyamatos növekedése. Az USA domináns pozíciója szinte automatikusan közelíti egymáshoz a többi hatalmat, ami természetesen szintén relatív, hiszen például India és Kína esetében Washington szorosabb kapcsolatokat ápol mindkettőjükkel külön-külön, mint Peking és Újdelhi egymás között (hasonló a helyzet például az „orosz–kínai stratégiai partnerséggel”). Kína és India közeledése viszont nem elsősorban az Egyesült Államok dominanciájával magyarázható, hanem azzal, hogy a nyílt ellenségeskedés, rivalizálás nem szolgálta egyikük érdekeit sem. Fontos az is, hogy India pozíciója az elmúlt két évben jelentősen megerősödött, elsősorban annak köszönhetően, hogy fokozatosan kezd az USA stratégiai partnerévé válni Dél-Ázsiában, és a Közép-Ázsiával kapcsolatos problémákkal kapcsolatban és fekvésének köszönhetően az amerikaiak számára kulcsfontosságúvá lett a terrorizmus elleni harcban is. Ennek következtében Kína már egyre kevésbé ignorálhatja délnyugati szomszédját, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy mindkét hatalom túl erős ahhoz, hogy érdekeit figyelmen kívül hagyják, ezért egyikük sem képes domináns pozícióra szert tenni saját szélesebb környezetében a másik akarata, érdekei ellenére. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy – a javulás ellenére – Kína és India kapcsolataiban valami forradalmi változás történt volna. Arra pedig, hogy valamiféle stratégiai partnerség alakulhat ki közöttük, gyakorlatilag nincs semmi esély. A közöttük fennálló ellentét lényegén semmit nem változtat a jelenlegi közeledés, amely sokkal inkább csak a standard kapcsolatok létrehozását jelenti két rivális nagyhatalom között. Leegyszerűsítve, attól még India és Kína egymás riválisa marad, hogy vezetői tárgyalnak. Márpedig potenciális konfliktusos terület van elég Peking és Újdelhi között. Mivel mindketten egy szélesebben értelmezett regionális nagyhatalmi státusra törekszenek és mivel a befolyásuk alatt tartani kívánt régiók sok esetben azonosak – földrajzi közelségükből adódóan –, természetszerűleg vannak olyan térségek, amelyekben érdekeik gyökeresen ellentétesek. Kína hivatalosan is deklarálta, hogy két évtizeden belül két óceán – természetesen a Csendes- és az Indiai-óceán – hatalma kíván lenni, aminek nélkülözhetetlen feltétele a Dél-Kínai-tenger, Délkelet-Ázsia, a Malakkai-szoros és Szingapúr feletti kínai ellenőrzés. Az Indiai-óceánra való kínai behatolás fontos lépése a Burmával létrehozott szövetség, aminek köszönhetően Peking tengeri támaszpontot szerzett a térségben. Újdelhi legfontosabb jövőbeli kihívása, hogy képes legyen kiterjeszteni befolyását az Indiai-óceán térségére. Az indiai szubkontinens biztonságának alapjai lényegében nem sokat különböztek azóta, hogy India a Brit Birodalom része volt. Az indiai brit uralom kulcsait az Indiai-óceán feletti uralom, a brit befolyás az Adentől Szingapúrig terjedő térségben, valamint az északi határok biztonsága jelentette. India ezekben a nyomokban haladva hasonlóképpen próbálja meg befolyásolni Afganisztán fejlődését és pacifikálni Pakisztánt, a régió legjelentősebb haditengerészetét hozta létre, és intenzív külpolitikát folytat különösen Délkelet-Ázsia irányában (ez utóbbi kétségkívül egyre aktívabb lesz). A felsoroltakból nyilvánvaló: ha nem változnak meg radikálisan valamelyik fél külpolitikai és biztonságpolitikai prioritásai, érdekei – erre gyakorlatilag nincs esély –, akkor az elkövetkező évtizedekben komoly problémákra lehet számítani Kína és India között elsősorban Délkelet-Ázsiával, de Közép-Ázsiával kapcsolatban is (ehhez pedig még hozzá kell számolni a speciális pakisztáni tényezőt). A mostani közeledés remélhetőleg megteremti annak feltételeit, hogy Kína és India ezekeket az ellentéteket a lehető legbékésebb eszközökkel kezelje.