Művészet és politika

Aztán jött három meglepő mozzanat: 1999-ben Grass Nobel-díjat kapott. Az illetékesek ezzel régi adósságukat törlesztették, Grass ugyanis elsősorban az 1959-ben megjelent Bádogdob című regényéért kapta meg az elismerést. Legalább is ezt írta akkor a sajtó. Nem értettem, és jelentőséget sem tulajdonítottam neki. Néhány évvel később Grass bevallotta, hogy 17 évesen, a háború alatt jelentkezett a Waffen SS-be. Egyesek a Nobel-díja visszavonását követelték. Nem értettem, és jelentőséget sem tulajdonítottam neki. Néhány évre rá Grass írt egy verset, amelyben Izraelt bírálja, amiért atombombát akar dobni Iránra. Ezt sem értettem, és jelentőséget sem tulajdonítottam neki. Sokan bírálták a versért, azokat sem értettem és jelentőséget sem tulajdonítottam nekik.

Amikor egy művész időtállót alkot, halhatatlan lesz. Ha elkezd politikáról beszélni, a mulandóhoz köti magát. Persze semmi furcsa nincs abban, ha a művész reflektál saját korára, hiszen halhatatlan műveinek megalkotásánál is szükségszerűen befolyásolja őt az adott kor. Grass Bádogdobja sem születhetett volna meg a II. világháború nélkül. De kit érdekel például a mai Magyarországon, hogy miről cikkezett száz évvel ezelőtt Ady Endre? Hogy milyen politikai témákról háborgott a saját korában Horatius, Dante, Goethe, Arany János, vagy éppen Picasso? Talán néhány kutatót, tanulmányírót, aki az adott korral/emberrel foglalkozik vagy végzős egyetemistát, aki a szakdolgozatához keres egy hiányzó adatot.

Günter Grass politikai nézeteivel ugyanez lesz: életrajzi adalékokká száradnak. Véleményünk mulandó, mint afféle szellemi ürülék. Az egészben az a szép, hogy ezt már az ókori görögök és a rómaiak is tudták, és ami az emberi természetet és kapcsolatokat illeti, mi sem tudunk náluk sokkal többet. Az örökkévalóság szempontjából tehát inkább legyen egy tehetséges művészünk, aki hülyeségeket beszél, mint tíz okos tehetségtelen.

Grass pedig már azelőtt halhatatlan volt, hogy meghalt volna.