Művészet és idegenkedés

Ne tessék megijedni, és itt abba is hagyni az olvasást, nem elvont, elemző művészeti írás következik. Csak azon tűnődtem el a minap újra, hogy bizony vannak, akik még mindig nem értik a kortárs képzőművészetet és a műalkotás folyamatának kiszámíthatatlanságát, előre nem látható körülményeit, mozzanatait, lehetőségeit. Úgy gondoltam pedig, hogy ma már senkit nem botránkoztat meg, sőt, már csak nem is lep meg az, ha egy képzőművész ún. művészetidegen tárgyat emel be valamelyik alkotásába. Vagyis, hogy értsük, miről van szó, nem azokkal a klasszikus eljárásokkal és eszközökkel hoz létre műalkotást, amelyekkel tették korábban: mondjuk, ecset, festék és vászon a festészetben, vagy nem csak kőbe faragnak és nem csak bronzból öntenek szobrot stb. Hanem mondjuk – amiként egy sikeres osztrák képzőművész teszi – szemétdombon összeszedett, agyonszaggatott matracokból formál különböző tér-képeket, objekteket, meglehetősen brutális látványt nyújtva.

A művészetnek ma semmi sem idegen, vagy legalábbis sok minden nem az. Csak hát, nem mindenki fogadja ezt így el, és idegenkedik attól, hogy a művészet nem idegenkedik. Eddig azt hittem, akinek nem tetszik a kortárs képzőművészet, az legfeljebb nem figyel oda rá, nem jár el kiállításokra, pontosabban nem az ilyen, hanem a másfajta, a klasszikus értékeket felvonultató kiállításokat látogatja – hiszen megvan a választás lehetősége. De a dolog nem ilyen egyszerű. A művészetidegen elemek alkalmazása akár jókora galibát is képes okozni, ha akarják, hogy okozzon. Előfordul, hogy egyesek olyannyira nem tudják elfogadni, és olyannyira ellenzik a korábban művészetidegennek tartott tárgyak művészetbe emelését, hogy szegény alkotót, aki ugye mű-tárgyainak üzenetével csak a világ javát akarja, még börtönbe is juttatják. Mint ahogy tették ezt azok a feltehetőleg nem művészetpártolók, akik egy művésszel azért pereskedtek hosszú évekig, mert bántotta a szemüket, hogy az az udvarába repülőgép-alkatrészeket és egyéb roncsokat gyűjtött öszsze. Szegény művész hiába hajtogatta, hogy a roncsokat mű-alapanyagként alkalmazza, a keze nyomán a jövőben azok műalkotásokká válnak. A vége az lett, hogy bebizonyosodott, a műalkotás megalkotásának is vannak akadályai: itt az a három év, amelyet kiszabtak rá, mert nem volt hajlandó felszámolni a mű-alapanyag-telepet, vagyis nem volt hajlandó eltakarítani a hulladékot. Hát, ennyit a kortárs művészetről! És a megítéléséről!