Mutyi

A közös vagyon, akármennyire szépen fogalmazta is meg Marx, később Lenin generációja, bizony csak addig volt közös, míg gazdára nem talált. Vagy úgy, hogy valóban gazdát cserélt, vagy úgy, hogy bizonyos vagyontárgyak haszonélvezőinek köre szűkült le néhány szerencsésre. Amikor a jelenlegi MKP-elnök még miniszterelnök-helyettes korában a néhai Twist rádióban nyilatkozott, senki nem figyelt föl az autójára vonatkozó kérdésnél a válaszra: Szerkesztő úr, nem nekem van szép autóm, az az öné, mert adófizető, én csak ideiglenesen használom.

Ha minden politikus ezen a szinten lenne és maradna is, nem volna semmi baj. De hát a közvagyon és a közpénz annyira nagy csábítás, főleg az agyonkorrumpált Ostblokkban, hogy nehéz ellenállni.

Legutóbb a branyiszkói alagút, jobban mondva annak kapcsán az SDKÚ egykori pártpénztárnoka került hírbe. Ma még nem tudni, mennyire igazak az állítások, mert a népünket annyira szerető, igazságos és dolgos kormányfő már néhányadszor követi el azt a hibát, hogy élő ügyekről nyilatkozgat felelőtlenül és túl korán. De ha csak a fele igaz annak, amit az alagút pénzeléséről és a rátapadó mutyiról megírt a sajtó, az az SDKÚ végnapjait jelentené. Szomorú megállapítani, hogy mindez annak a nyolc éven át vezető politikusi garnitúrának a sorsa, amely minden mutyija ellenére jó pályára állította az országot, és amelynek munkáját a mai politikai garnitúra élvezi, a lakosság nagyon nagy része nemkülönben. Szomorú megállapítani, hogy míg ezt az országot alapítása óta jobbára betyárok vezették, megfélemlítve a pandúrokat, a legnagyobb pofont Mikuláš Dzurinda és csapata kaphatja.

Pedig megérdemli.

A két reformkormány idején sem voltunk híján a lenyúlásnak, bratyizásnak, urambátyám viszonyoknak és a mutyinak. Volt itt mobilszolgáltató-tender, repülőtársaság, banktanácsadás, vasúti pályázat, fáradt urán – hajaj. De volt egy aránylag tiszta és a sajtó által egészen jól követett energiaipari magánosítás – csak a Transpetrolba rondított bele a moszkvai politika kissé. És volt egy nem is olyan rosszul menedzselt szociális és egészségügyi reform, egyrészt a maga áldozataival ugyan, de a maga hozadékával is.

A két reformkormány azzal indított, hogy ún. Fekete könyveket gyártott az előző garnitúra gazemberségeinek gyűjtemé?nyé?ből. De nyolc év alatt egyetlen mutyiprivatizátort, egyetlen, az államit magáénak tartó akarnokot sem tudott rács mögé juttatni. Miközben az SDKÚ, a baloldal, majd a kétszer az egyszeri használatra létrehozott pártok körül mindig felbukkant egy-egy szaftos botrány, nem lett következménye az IRB csődjének, a vasmű csődközeliségének, a túldrágított bősi erőműnek, a csillagos eget verdeső számláknak mohi építéséről, az anyósok és szeretők igazgatótanácsi tagságának, a romló koronának, a drága állami beruházásoknak. A két Dzurinda-kormány reformált, közben itt-ott mutyizott és rövid időn belül újra helyzetbe hozta a mečiari tőketeremtő program haszonélvezőit.

Most e garnitúrára rájár a rúd. Lehet, hogy Palacka lesz az első megbüntetett és elítélt pártpénztárnok, miközben a mutyi tovább zajlik, fű, fa gazdagodik meg új közbeszerzéseken (hogy csak a hokiarénát említsük), lesz példastatuálás, de ezzel véget ér a történet egy időre. Lehet, hogy Palackát sem éri utol a törvény keze, s ha lenne miért, az még rosszabb hír, mert a dezillúzió újabb tíz pontot kap.

Ne lopj! – áll a tízparancsolatban, az ateista kormányfő idézgeti eleget. De az is ott van, hogy felebarátod házát, mezejét meg ne kívánjad, pedig a kisajátítási törvény pont ezt a parancsolatot hágja át.

A branyiszkói sztori pedig? To be continued.