Működhet-e az arab országokban a demokrácia?

MTI-HÁTTÉR

Két és fél évvel az arab tavaszként emlegetett mozgalmak kibontakozása után az események iránya igen távol került a kezdeti, optimista nyugati várakozásoktól: egyre többen vélik úgy, hogy a folyamat megtorpant, sőt elbukott. Az elnyomóik távozását követelő tömegek láttán sokan úgy vélték: az arab világ „felébredt”, megkezdte útját a demokrácia felé. Mára mindegyik érintett országban szertefoszlott a gyors és zökkenőmentes átmenet reménye.

A legfrissebb példa Egyiptom, ahol a hadsereg elmozdította a demokratikusan megválasztott, de azóta egy szűk iszlamista réteg érdekeit képviselő Mohamed Murszi államfőt, és véres hajtóvadászatot indított mozgalma, a Muzulmán Testvériség ellen. Miközben a mozgalom tagjait egymás után dugja rács mögé a hadsereg, a megdöntött diktátor, Hoszni Mubarak kiszabadult a börtönből, az ország a forradalom előttinél is jóval megosztottabb, a gazdaság pedig romokban hever.

Szíriában több mint százezer áldozatot követelt a békés tüntetésekből kialakult polgárháború, amely egyre véresebb, de egyre zavarosabb is: a Bassár el-Aszad elnök ellen harcoló iszlamisták, az al-Kaidához köthető radikálisok, a mérsékeltek és kurdok már nemcsak a kormányerőket, de egymást is gyilkolják. A 23 milliós ország lakosságának negyede kényszerült otthona elhagyására.

A legreménykeltőbb átmenet az arab tavasz kiindulópontján, Tunéziában történt, ahol a választásokon győztes iszlamisták koalícióra léptek a világibb baloldallal. Csakhogy júliusban ellenzéki politikusokat lőttek agyon, és sokan elnyomással és radikalizálódással vádolják az iszlamistákat. Hasonló a helyzet az egyetlen nyugati katonai beavatkozásának helyszínén, Líbiában, ahol most is különböző fegyveres csoportok garázdálkodnak, a dzsihádista erőszak egyre nagyobb problémát okoz, az olajtermelés akadozik, a gazdaság stagnál.

Bahreinben, Marokkóban, Jordániában és Libanonban a hatalom átvészelte az arab tavaszt. Az uralkodó elit tett kisebb engedményeket, ugyanakkor erősítette a szerveződő mozgalmak feletti ellenőrzést. Az arab tavasz még korántsem ért véget ezekben az országokban, jövője igen nehezen megjósolható. Hasonló a helyzet Kuvaitban és Ománban is.

Jemenben Száleh elnök lemondása után nemzeti párbeszéd indult, jövőre választásokat terveznek. Ugyanakkor a közbiztonsági helyzet aggodalmat kelt a radikális csoportok tevékenysége és a biztonsági erőkön belüli ellentétek miatt.

Az arab tavasz, az autoriter rezsimek elmozdítása sok helyen az iszlamisták és a kevésbé vallásos tömegek szembenállását hozta – általában az előbbiek kerültek ki győztesen. A legtöbb országban folytatódott a politikai erőszak, romlott a közbiztonság, a gazdaság romokban hever vagy stagnál. Mindez pedig közelégedetlenséget szül, ami újabb politikai feszültségként csapódik le. Eközben a megdöntött rezsim erős emberei, akik közül sokan a háttérben a mai napig megőrizték befolyásukat, Tunéziában, Egyiptomban és Jemenben is a visszatérés gondolatával kacérkodnak. Ennek ellenére az arab tavasz bukását korai kijelenteni. Szkeptikus vélemények szerint az arab állomok vallási és kulturális okokból képtelenek a demokratizálódásra, de az arab tavasz pont ennek ellenkezőjét jelzi: a fiatal, tanult, világi arabok egyértelművé tették, hogy nem hajlandók visszatérni a régi, autoriter kerékvágásba, változást és szabadságot követelnek.

Az arab ébredés korántsem zökkenőmentes, és a végpontja könnyen lehet, hogy sok országban nem a nyugati kommentátorok által elképzelt liberális demokrácia lesz. De sokan figyelmeztetnek, a demokratikus átmenet mindenhol hosszú és sok áldozattal járó folyamat, legyen szó akár az egykori kelet-ázsiai diktatúrák átalakulásáról, a volt keleti tömbről vagy számos nyugat-európai országról. Volt idő, amikor sokan egy garast sem adtak volna az olasz, német vagy francia demokráciáért.

Az antidemokratikus hagyaték az eddig despoták által uralt arab világban különösen súlyos, de minden probléma ellenére szakértők szerint az arab világ lassan és nem teljesen biztosan ugyan, de halad a változás útján.