Most mást kérdeznek

Soha korábban még nem voltak olyan komoly döntési pozícióban (Cseh)Szlovákia polgárai, mint ami most vár ránk. Pénteken és szombaton közvetlenül tudunk beleszólni sorsunk alakulásába. Arról is döntünk, hogy felnőtt-e társadalmunk, vagy még mindig másoktól várjuk, hogy utat mutassanak.Eddig minden döntést a fejünk felett hoztak meg kis- és nagyhatalmak, őrült vagy megfontolt politikusok. Mi mindig csak bólinthattunk, vagy moroghattunk, több nem jutott. Nekünk mindig csak el kellett viselni, alakítani sosem volt lehetőségünk: beállni a sorba, vagy kilógni a sorból. Először és utoljára 1989. november 17-én és az azt követő napokban érvényesült a népakarat, azóta is csak sodródunk, mert sodorni képtelenek vagyunk, négyévente bár kíváncsiak rá, hogyan sodornánk, de az mindig csak négy évre szól.Kormányok jönnek, kormányok mennek, időszakonként javítani tudjuk tévedéseinket. Most először kérdezik meg azonban tőlünk, hogyan gondolkodunk távlatokban, hogyan szeretnénk élni húsz, harminc év múlva, mit gondolunk a „kicsi, vízfejű, de csakis a mienk” típusú mélynemzeti ideológiával átitatott primitív igénytelenségről, látunk-e más utat, mint a jól kitaposottat és beváltat, milyen jövőt szánunk gyermekeinknek és unokáinknak, s hogy tudunk-e felelősségteljesen cselekedni.1989 novemberében még azt hittük és reméltük, tíz éven belül az unió tagjai leszünk, ám most, hogy karnyújtásnyira vagyunk az elképzeléstől, elbizonytalanodni látszunk. Persze, az unió sem méznyalás, nem repkednek ott sem sült galambok, az ölbe tett kéz ott sem prosperál.Az unió nem más, mint lehetőség és esély. Vagy helyzetbe tudjuk hozni magunkat, vagy eleve lemondunk a lehetőségről, sajnáltatjuk magunkat, szidjuk a sorsot, mert elszabta. Szó se róla, kényelmesebb pozíció, mert az alibizmushoz bárminél jobban értünk. Most az egyszer azonban ne hagyjuk, hogy más döntsön helyettünk rólunk. Aki kimarad, lemarad. Hogy a Suzuki a mi autónk is legyen.