Mivel maradt adós a Szentatya?

A szlovákiai magyar katolikus hívek részéről nem kisebb várakozás előzte meg a pápa érkezését, mint amilyen a szlovák híveké volt. Sőt, bátran állíthatjuk, hogy szívünkben több volt az elvárás, mint a szlovák testvérekében, hiszen hiányt mi érzünk. Kérelmünk, óhajunk már 14 éve a Szentatya felé is szállt. Tud a kérésünkről. Már az első pozsonyi látogatásakor (1990) több tízezer aláírást adtunk át a pozsonyi reptéren. Annak idején a Vatikán-rádió is szólt a petícióról. Nem kisebb jelentőségű volt a második, több mint 50 ezer aláírással ellátott folyamodvány átadása 1995-ben. Az írásos kérelmet Lénár atya vezetésével az Imanapi zarándokcsoport és több magyar pap vitte az örök városba. A kérelmet Habsburg Ottó adta át a pápának, amiről több hazai újságban – még szlovákban is (Zmena) – olvashattunk. Sajnos – és ez igen elszomorító – mindeddig a Szentszék még csak bíztató nyilatkozatra sem tartotta méltónak a több ezer, kisebbségben élő magyar hívő kérelmét. Pedig anyaszentegyházunk ápolja Cicero örökérvényű szavait: a nép szava Isten szava, a nép akarata Isten akarata.

Mindezek ellenére a könyörgő nép reménye megmaradt és erősen bízott abban, hogy egyházunk feje Szlovákiában tett harmadik látogatása során valamelyik fogadáson vagy éppen a homiliájában kitér a Szlovákiában élő, közel félmillió hívő kérelmének teljesítésére. Hódoló tisztelettel vártuk ezt Rozsnyón, mégis elmaradt. Pedig a magyar zarándokok táborában égnek emelt szalagos transzparens idézte ősi énekünk szavait: Ne feledkezzél el szegény magyarokról... Csodálatos feszültség lett úrrá az ide zarándokolt több ezer magyar ajkú hívőn. De van remény – mondtuk egymásnak. Majd Pozsonyban, a főegyházmegyében. Vártuk, hogy legalább bizalmat önt belénk a magyar püspökért folytatott harcunkhoz. De itt is elmaradt a biztatás... Még csak utalásképpen sem hangzott el egy árva szó sem óhajunkról, a magyar püspökről, nehogy azzal hitelt adjon a pápa – ha pozitív vagy negatív értelemben is – szent ügyünknek, amit bizonyára nem vett volna szívesen a szlovák püspöki kar. Ha visszagondolunk a szlovák püspöki kar szóvivőjének a közelmúltban e lap hasábjain is olvasható nyilatkozatára, sejthetjük, hogy a Szentatya beszéde diplomáciai vonalon így volt előkészítve. Mi azért a történtek ellenére továbbra is az oltárnál maradunk. Nem szabad a kapudöngetésig eljutnunk. Mi továbbra is az ég felé fordítjuk arcunkat, mert ami ember előtt lehetetlennek tűnik, az a Teremtő számára teljességgel lehetővé lesz. Lankadatlanul tovább munkálkodni fogunk a magyar főpásztor kinevezéséért, mert „a Teremtő mindig azzal van, aki állhatatosan kitart”. Nem szabad, hogy erőt vegyen rajtunk az „úgyis hiába” érzés. Valljuk, hogy népünk lelkében továbbra is megmarad az olthatatlan vágy a magyar püspökért. Ez a kitartás lesz hitünk próbája. Pápánkért pedig továbbra is szerető szívvel imádkozni fogunk templomainkban és ég felé zengjük: Tartsd meg Isten Szentatyánkat...

Bartakovics István, Szentpéter