Mítoszok nélkül Tisza Istvánról

A kortárs Ady Endre „vad geszti bolondnak” nevezte, néhány éve pedig az utókor szobrot állított neki Debrecenben, amelyet az akkori miniszterelnök személyesen avatott fel. Gróf Tisza Istvánt – aki kétszer volt Magyarország miniszterelnöke, a XX. század elején és haláláig, 1918-ig a monarchia politikai életének meghatározó személyisége volt – sokan tekintették tragikus hősnek és ugyancsak népes azoknak a tábora, akik felelősnek tekintik őt az ország első világháborús részvételéért, a történelmi Magyarország tragikus végéért. Azok, akik úgy vélekednek, hogy Tisza gróf a végzetet akarta tehetségével, bátorságával megállítani, rendszerint a forradalmakat és személy szerint gróf Károlyi Mihályt jelölik meg a trianoni békediktátum közvetlen okaként. Ugyanakkor a múlt század elejétől tartós az az álláspont, amelynek képviselői azt állítják: nem szabad az okokat az okozattal felcserélni, hiszen az a makacs konzervativizmus, amellyel Tiszta a társadalmi fejlődés folyamatát akarta megakadályozni, ahogyan a régi ország égető nemzetiségi gondjait a monarchia konzerválásában vélte megoldhatónak, elkerülhetetlenül vezetett a világháborúhoz és a bukáshoz. Széles körben ismert az a nézet, hogy Tisza ellenezte a monarchia háborúját, és ugyanilyen széles azoknak a köre, akik szerint a magyar miniszterelnök 1914 végzetes nyarán valóban próbálkozott a háborús konfliktus békés megoldásának lehetőségével, de hamar feladta ezt a pozíciót és voltaképpen nem a háborút magát, hanem a háború kitörése időpontjának időzítését helytelenítette.

Nem folytatom a homlokegyenest ellenkező álláspontok felsorolását és mellőzném az utókor ítéletei mögött rejtőző politikai szándékok részletes elemzését is. Mert ezen a téren is nehezen átlátható szövevénnyel találhatjuk szembe magunkat. Hiszen szinte azonos világnézeti alapon lehetett rokonszenves személyiség Tiszta azoknak, akik példaként tekintették őt, mint az „erős kéz” módszereinek kíméletlen érvényesítőjét, a diktátori gesztusokat pedig a válsághelyzetek megoldásának látták (például ekként tekintett rá – hogy a múltban maradjunk – Gömbös Gyula) és azoknak, akik az úgynevezett úri Magyarország utolsó nagy egyéniségét látták benne, de kormányzásának eszköztárát elavultnak, merevnek látták, s maguk egészen másként törekedtek hatalmukat gyakorolni (ilyen politikusnak tekinthető a kompromisszumok nagymestere, gróf Bethlen István).

A Duna Televízió adásában szinte minden lehetséges érv elhangzott Tisza mellett és ellene. Elmondták, hogy rendkívüli személyi adottságokkal rendelkezett, hogy bátor volt és következetes. Hogy politikai céljaiért a végletekig képes volt küzdeni. Kimondani azt az egyszerű kijelentő mondatot, hogy „ezt a háborút elvesztettük”, amint ezt Tisza megtette 1918-ban a budapesti parlamentben – nagy erkölcsi erőt követelt. Az is elhangzott, hogy élete vége felé mintha megsejtette volna, hogy a magyar nemzetiségi politikát módosítani kellene. Ugyanakkor ez a tehetséges ember minden lehetséges módon akadályozta Magyarország modernizálását. Az akkori Európában is képtelenség volt már, hogy az ország lakosságának mindössze hat (!) százaléka rendelkezett választójoggal, és, például Tisza egyáltalán nem tartotta a nőket alkalmasnak arra, hogy politizáljanak. (Mert férjük befolyásolhatja őket. Az a lehetőség meg sem fordult a fejében, hogy ennek ellenkezője is elképzelhető.) Változatlanul akarta fenntartani azt a feudális nagybirtokrendszert, amely az iparosítás egyik legnagyobb akadálya volt és oka volt annak, hogy „kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk”. Ez utóbbi kivándorlási kényszerről még az is elhangzott: Tisza lemondott egy nagy hajóstársaság sokat jövedelmező elnöki tisztéről, mivel összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy miniszterelnökként segítse az ország elhagyását, ám az okok megszüntetését nem tartotta feladatának. És céljainak elérése érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza. A véderőtörvény vitájában az ellenzéket egyszerűen a parlamenti őrökkel vezettette ki az ülésteremből.

A legnagyobb félelme az volt, hogy a dualista monarchia trialistává alakul, azaz a Habsburg-birodalom szláv nemzeteit, a monarchia többségi lakosságát, egyenjogúsítják a magyarokkal. Ez a trónörökös, a szarajevói merénylet áldozatává lett Ferenc Ferdinánd eltökélt szándéka volt. Azt pontosan megértette Tisza, hogy ez a magyar „felsőbbrendűség” végét jelenti, azt viszont képtelen volt átlátni, hogy a monarchia népeinek nemzeti fejlődését, egyenjogúsítását lehetetlen csendőri módszerekkel, vagy akár vármegyei politizálással megállítani.

Személyiségére jellemző az a jelenet, ahogyan Károlyival tárgyalt, amikor ez utóbbi megkérdezte tőle, megmásíthatatlan-e az az elhatározása, hogy az erőszak fegyveréhez nyúl. Az igenlő felelet hallatán Károlyi azt válaszolta: ebben az esetben pedig kíméletlenül harcolni fog ellene. Tisza reakciója pedig ez a mondat volt: „akármi történjék, mi, ugyebár, egymás jóhiszeműségét nem vonjuk kétségbe.” Szóval ő a politizálást amolyan úri passziónak gondolta, egy osztály kiváltságának, amely körben az összetartozás ereje erősebb, mint a politikai meggyőződés.

Gróf Tisza István személyisége ellenállhatatlan erővel vonzotta a történelmi mítoszokat. Életében is arra törekedett, hogy éles konfliktusokban kerüljön sor döntésekre. Mégpedig nem a realitások talaján, hanem azon a terepen, ahol igazán otthonosan érezte magát. Az a világ, amelyet ő a létező világok legjobbikának tartott, már régen korszerűtlen volt Európában, Tiszának viszont törhetetlen volt a hite abban, hogy elegendő akarni valamit, s ha ez a szándék a végrehajtásban erővel, vagy erőszakkal párosul – a pozitív eredmény nem maradhat el. Ez mítosz volt, hiedelem, hogy objektív folyamatok visszafordíthatók, ha valaki, vagy valakik nagyon akarják. Nem véletlen, hogy Ferenc József – a maga rideg módján – kedvelte Tiszát, hiszen az agg uralkodó hasonló vakhittel bástyázta körül magát.

Tisza István, természetesen nem volt és nem is lehetett oka a trianoni békediktátumnak, ahogyan a forradalomnak sem. Arról volt szó, hogy a kor meghaladta politikai elképzeléseiket és azok az európai folyamatok akkor is lezajlanak, ha történetesen mások álltak volna a vészterhes időkben az ország kormányrúdjánál. Az egyedüli módosítás az lehetett volna, ha gróf Tiszánál a XX. század első éveiben egy demokratikus fejlődés indul meg – párhuzamosan az ország akkori gazdasági fellendülésével, amelyben egyébként vitathatatlan érdemei voltak.

Tudjuk, hogy gróf Tisza István az általa irányított folyóiratban, a Magyar Figyelőben álnéven támadta Ady költészetét. Az mindig nagy baj, ha egy miniszterelnök azt hiszi, hogy illetékes a költészet dolgaiban. Világnézettől függetlenül – diktátori hajlamokról árulkodik az ilyesmi. Cezaromániáról legalább.

Egyébként azt is hallhattuk, hogy a budai Sándor-palotának, a magyar miniszterelnökök hajdani rezidenciájának ő volt a leghosszabb ideig a lakója. Előbb a fiú jogán, hiszen édesapja is miniszterelnök volt, aztán saját jogon. A Sándor-palotát most állították helyre. Az eredeti rekonstrukciós tervekkel ellentétesen nem a mindenkori miniszterelnök, hanem a köztársasági elnök rezidenciája lett. Remélhető, hogy a genius loci-nak, a hely szellemének nem lesz ereje és a volt lakók árnyai nem kísértenek. Sem a palotában, sem a közéletben. Ezt a reményt táplálta a Duna Televízió vasárnap esti műsora, mert a mítoszok ellen, a realitásokról szólt.