Mítoszgyártás

Pár éve egy-egy nagyobb merénylet hónapokig témát adott a külpolitikai elemzőknek. Most pár napig tart a szenzáció, az újabb őrült pusztításig. A rijádi merényletről – azért számított újdonságnak, mert nem külföldieket, hanem kifejezetten muzulmánokat vett célba – a hírmagyarázóknak alig volt érkezésük kibogozni, hogy valószínűleg a szaúdi uralkodóház ellen irányult, mert máris a tizenkilenc olasz halottat kellett gyászolni. A két isztambuli zsinagóga felrobbantása szinte teljesen feledtette az ugyanazon a hétvégén lelőtt és összeütközött két amerikai helikopter esetét, amelyben 17 amerikai katona halt meg. Törökország még fel sem ocsúdott az első sokkból, máris következett a második isztambuli merénylet, s még meg sem érkezett Londonba és Ankarába az összes részvéttávirat, amikor Irakban megkezdték az iraki rendőrök módszeres likvidálását a rendőrőrsök elleni támadássorozattal.

A riporterek általában az illetékes rendőr- vagy katonai parancsnoknak szegezik a kérdést, tudják-e már, ki a tettes, mire a szerencsétlen azt feleli, hogy ugyan még nem bizonyított, de az al-Kaidát gyanítják. Varázsszó ez, az al-Kaida mindenre magyarázat, eltakarja a biztonsági rendszer fogyatékosságait, az emberi mulasztásokat is. Az al-Kaida a köztudatban mítosszá vált, univerzális mumussá, amelyre minden országban lehet hivatkozni, ahol terrorcselekményt követnek el. Ha pusztán azt nézzük, amit ebben a hónapban a rovására írtak, önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy mindezt meg lehetett-e egy központból szervezni. Hacsak nem áll az al-Kaida és ugyancsak mitikus vezére, bin Laden mögött olyan szervezettség, parancsnoki kar, infrastruktúra, mint amilyennel mondjuk a NATO rendelkezik. De hagyjuk az ironizálást.

A mítoszgyártás azért veszélyes, mert fantomok ellen nehéz harcolni. Minden esetben konkrét gazemberségeket konkrét emberek, szervezetek követnek el, ezeket kell a rendőrségeknek, titkosszolgálatoknak felderíteniük. Ha egy mítoszra kenik a felelősséget, az csak a tehetetlenséget ösztönzi. A megfoghatatlantól való félelem rosszabb a konkrét ellenségnél.

Valójában senki sem tudja, milyen az al-Kaida. 2001 óta sok száz tagját elfogták, vezérkarának nagy részét ugyancsak kivonták a forgalomból, a fővezér létét pedig homály fedi. Elképesztő, hogy mégis rettegésben tartja a világot, még akkor is, ha tudjuk, hogy a terroristáknak viszonylag könnyű a dolguk, hiszen olcsó és műszakilag primitív eszközökkel is lehet rengeteg emberéletet követelő merényleteket végrehajtani. Azért lassan – talán túl lassan – módosul a kép és a szóhasználat is. Az eddigi megnevezés (al-Kaida nemzetközi terrorszervezet) helyett amerikai szakírók is egyre gyakrabban használják a nemzetközi terrorhálózat kifejezést. Titkosszolgálati becslések szerint az Afganisztánban felszámolt táborokban maximum húszezer terroristát képezhettek ki, ezek szétrajzottak a világban, sok országban hozhattak létre sejteket. Valószínű, hogy ezek a csoportok már önállóan tevékenykednek, az al-Kaidához és vezéréhez csak eszmeileg kötődnek. Ez az eszme annál is radikálisabb, mint amit például a bin Ladennek tulajdonított üzenetekből eddig megismerhettünk: már nemcsak a nyugati civilizációt tartja elpusztítandónak, hanem a mérsékelt iszlámot is bünteti. Ez volt a cél – két legyet egy csapásra módszerrel – mindkét isztambuli merénylet esetében.

A lényeg annak a felismerése, hogy a mai terrorizmus képes a gyors alkalmazkodásra. Amilyen újszerűnek számított a régebbi típusú szervezetekhez – a Hamászhoz vagy az Iszlám Dzsihádhoz – képest az al-Kaida, épp olyan újszerűek a lazább felépítésű, rugalmasabb csoportok, mert nehezebben követhetők nyomon és még kiszámíthatatlanabbak. Persze ez is csak feltételezés. De fel kell készülni, különösen azért, mert az isztambuli robbantásokkal az iszlám terrorizmus átlépte Európa határát. Biztató, hogy Törökországban megtörtént az áttörés: a muzulmán lakosság először tüntetett a radikális iszlám ellen.