Minden nap könyvtárnap

Kedden volt könyvtárnap. A könyvtáros az igazgatótanító volt, ezért aztán nem volt apelláta, be kellett iratkozni, és járni is kellett rendszeresen. Ha valaki két keddet kihagyott, a tanórán már firtatta, hol voltál, gyermekem, hogy nem jöttél könyvekért. Vagy még nem olvastad el, amit a múltkor kölcsönöztél? – kérdésében az a figyelmeztetés is benne volt, hogy a következő alkalommal ott legyél ám, mert különben... lesz kapsz.

A kultúrház kisszobájában volt a mi kis bibliotékánk. Nyitás előtt a takarítónő jól bedurrantott a péterkályhába, csak úgy izzott a cső. Mámorító illat volt attól, ahogy a könyvszag az olajos padló szagával keveredett az áramló melegben. Egy tükrös szekrény alsó traktusában sorakoztak három polcon a mesekönyvek. Agyonlapozott, tépett, szaggatott példányok voltak, s leguggolva, egymás kezéből kapkodtuk, aszerint válogatva, melyik borító rajzosabb, szebb. Egy időben kedvenceink a mozgatható papírfigurás képeskönyvek voltak. Erősebben lehettünk benne a mese valóságában, mert térben jelent meg előttünk a királyi palotabelső, a herceget pedig az alvó Csipkerózsika fölé hajoltathattuk, hogy szerelmét csókkal ébressze fel mély álmából (anynyi csókot adattunk Csipkerózsikának, hogy az már-már kéjesen jó volt). Csak az volt a bánatom, hogy a könyveket vissza is kellett vinni, mert annyira vágytam arra, hogy egyik-másik az enyém legyen. Azt a gyűjteményt, amely A virágot lépő lány című mesét is tartalmazta, egyik héten visszavittem, másik héten újra kikölcsönöztem, hogy minél tovább érezhessem a magaménak.

A helyi vegyesboltban könyveket is árultak. Nagy szívfájdalommal, hogy miért is nincs pénzem, böngészgettem ott is gyakran. Az sem zavart, hogy a könyvek a legeldugottabb helyre, az ajtó mögé kerültek, s az érkezők mindig jól hátba vágtak az ajtószárnnyal. Amikor aztán egyik nap ott termett kisboltunk polcán Bálint Ágnes kesztyűsbáb-sorozata, a Mazsola könyv alakban, addig-addig könyörögtem, világgá menéssel is fenyegetőzve, amíg meg nem kaptam. Mámorító érzés volt könyvet birtokolni.

Természetesen egészen mások határozták meg olvasási szokásainkat, mint a mai gyerekekét. Például, hogy a falusi portán szükség volt a gyerekkézre is, nem lehetett csak úgy olvasnivalóval elvonulni. Jómagam, hogy a napi többszöri kiskacsaetetés közben se kelljen letennem a könyvet, fennhangon olvastam mesét az aprócska szárnyasoknak. Még arra a helyre is könyvvel mentem, ahova a király is gyalog jár – mert ott békén hagytak. Csak aztán gyanús lett, hogy túl sokszor megyek, a papír meg nem fogy...

Ma – az Andersen-évfordulóhoz igazítva – a gyermekkönyvek nemzetközi napja van. Megünneplésének célja, hogy a gyermekekkel megszerettessük az olvasást, a könyveket. Hiszen nekik már minden nap könyvtárnap lehet. Nem csak a kedd.