Milyen nyelve(ek)n beszélünk majd az Európai Unióban?

Idestova két esztendővel ezelőtt, 2001-ben, amikor meghirdették az európai nyelvek évét, az Európai Unió elvi nyilatkozatban deklarálta, hogy a nyelvi sokszínűség földrészünk pótolhatatlan kincsei közé tartozik, ezért az anyanyelvek megőrzése a nemzetközi közösség fontos feladata. Ugyanakkor az Európai Unió a céljai között tartja nyilván azt, hogy minden állampolgárának lehetővé kell tennie az idegen nyelvek minél tökéletesebb elsajátítását. Részint azért, hogy megkönnyítse az EU belső rendjének fenntartását, biztosítsa a megfelelő kommunikációt, egyszersmind az idegen nyelvek tudása segíti más kultúrák megismerését, s ezzel erősíti a toleranciát, a történelmi sérelmek gyógyulását.

A közvetítő nyelv a közösség számára nélkülözhetetlen, hiszen elvben az EU-ban huszonöt hivatalos nyelv lesz, tehát a nem egészen egymilliónyi észt anyanyelve a körülbelül 400 milliós lélekszámú Európai Unióban azonos jogokat élvez a 100-100 milliós francia és német nyelvvel, vagy az EU-n belül élő mintegy hatvanmilliónyi angol anyanyelvével. Elvben. A gyakorlatban persze az angolok vannak és lesznek előnyben, függetlenül attól, hogy az Európai Unió lakosságának döntő többsége (340 millió ember) vagy egyáltalán nem tud angolul, vagy ha tud, akkor sem ez az anyanyelve. A franciák, a németek számára ez persze jóval kisebb gond, mint – mondjuk – annak a megküzelítőleg tíz és fél millió magyarnak, akik Magyarországon, Szlovákiában és Szlovéniában élnek, s ekként az Európai Unió állampolgárai is lesznek. Ráadásul ismerjük azt a cseppet sem vidámító adatot, hogy Magyarország lakosságának csak mintegy 15 százaléka tud úgy-ahogy valamilyen idegen nyelven, és ez nem feltétlenül az angol, a nemzetiségi sorsban élők számára pedig az EU-konform nyelvismeret előtt és mellett létkérdés az adott államok többségi nyelvének ismerete is.

Haszpra Ottó akadémikus, a dunai erőmű hidraulikai berendezéseinek egyik tervezője, az eszperantó nyelv híve azt számította ki, hogy egy-egy idegen nyelv átlagos, ám nem anyanyelvi szintű elsajátításához egy közepes képességű embernek kétezer munkaórára van szüksége, ami nagyjából megfelel egy naptári év munkaórái számának. Ennek a létfontosságú leckének a megtanulása legalábbis az elsőgenerációs EU-állampolgárok számára, amikor még az iskolai oktatás, az emberek általános művelődési szokásai nem ehhez a normához igazodnak, megdöbbentő gazdasági-társadalmi következményekkel jár. Haszpra akadémikust idézem: „Ha a dolgozók aktív idejét átlagosan 40 évnek tekintjük, egy munkaév ennek 2,5%-a. Tehát a nem angol országok évi termelőképessége 2,5%-kal csökken... Ez a 2,5%-os termelőképességi hiány a nem angol országok versenyképességét folyamatosan az angol nyelvű országoké alatt tartja... Ez alaposabb elemzést kíván, de valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha pusztán a nyelvtanulási időveszteség miatt 3-4%-os életszínvonal-csökkenésre számítunk az angol nyelvű országokéhoz képest.”

Haszpra akadémikus számításai akkor is sokkoló hatásúak, ha tudva tudjuk, hogy nem a népesség teljessége számára fontos az idegen, illetve az angol nyelv ismerete, és az is biztos, hogy belátható időn belül a francia vagy a német nyelv ismerői számára az angoltudás nem olyan kényszerítő erő, mint az EU-tagoknak. Kivétel nélkül. Hiszen egymást sem értik közvetítőnyelv nélkül, s arra bizton nem számíthat egy csak lett vagy egy kizárólag máltai nyelven beszélő, hogy Brüsszelben bárki az anyanyelvén tárgyal vele, de még egy csomag cigarettát sem tud venni. (Csupán az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a máltai nyelv az arab nyelvek családjába tartozik, amelyre erős hatást gyakorolt az olasz és az angol, s mintegy 300 ezer ember vallja anyanyelvének. Igaz, a Máltai Köztársaságnak két hivatalos nyelve van: a máltai mellett az angol.)

Azt az eshetőséget, hogy a nem angol tagországok kétségtelen hátránya úgy is „ledolgozható”, hogy a közvetítő nyelv netán nem az angol, hanem például az eszperantó lesz, amelyet az angoloknak is meg kellene tanulniuk és ekként teremtődne meg az esélyegyenlőség – valami ilyesmit javasol célként elérni Haszpra Ottó –, bízvást az illúzió világába utalhatjuk, ha az eszperantó eddigi históriáját és az angolok közismert nyelvgőgjét ismerjük. (Mi a nyelvgőg? Egyszer olvastam, hogy egy Iránban dolgozó külföldi hírlapíró, aki történetesen tudott perzsául, csodálkozva faggatott egy évtizedek óta az országban élő és dolgozó angol mérnököt, miként lehetséges az, hogy soha nem érezte szükségét a perzsa megtanulásának. Mire az angol hidegvérrel annyit válaszolt: „Aki nem tud angolul, bizonyára nem is képes olyat mondani, amely érdemes lenne őfelsége egyik alattvalójának figyelmére...”)

Futólag már említettem, hogy a szlovákiai és szlovéniai magyaroknak (és minden más nemzetiségnek) különleges gondjai lesznek az EU-álom megvalósulásával. Számukra kötelező érvényesülési feltétel a többségi nyelv megtanulása is, egy EU-konform nyelv, leginkább az angol mellett. Kisebb mértékben, de felerősödik, s éppen az EU-tagság egyenes következményeként, hogy a magyarországi magyaroknak is a jelenleginél jóval nagyobb arányban kellene ismerniük a szomszédok nyelvét. Ennek a társadalmi kényszernek vannak gazdasági okai (például a régiós együttműködés gyakorlata), és vannak lélektani okai (mert az EU-tagság egymás kölcsönös megismerésére és ennek következményeként toleranciára is kötelez). Ezen a téren Magyarországon, ha lehet, még rosszabb a helyzet az idegennyelv-tudás alacsony szintje miatt kialakult állapotnál.

Megint egy akadémikust idézek, az ókori tudós ismerőjét, Ritoók Zsigmondot a Magyar Tudományos Akadémia Ezredforduló című orgánumából: „A statisztikák kimutatták, hogy a XX. század húszas éveiben a honvédség tisztikarának nyelvtudása milyen széles körű volt. Az akkori tisztikar jelentős része ti. a közös hadseregben szolgált, és ott kötelező volt a monarchia nyelveinek bizonyos fokú ismerete, hogy a legénységgel szót tudjanak érteni. Ha én ma nem a tisztikarban, hanem a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között körülnézek, és leszámítom a szlavista nyelvészeket meg azokat, akik esetleg nemzetiségi vidékeken nőttek föl, valószínűleg hamar meg tudom számolni azokat, akik valamely, hazánkban beszélt »kisebb« nyelvet legalább középfokon ismernek...” És Ritoók akadémikus azt a kérdést is felteszi: „Nem kellene lehetőséget teremteni, mozgalmat indítani Magyarországon a szomszédos országok nyelveinek valamely elsajátítására?”

Bizony, bizony, kellene, de a jámbor óhajnál többre is szükség lenne. Hiszen tudható, hogy a hivatalos állami nyelvvizsgára jelentkezők 54,6%-a angolból, 39,9%-a németből kíván bizonyítványt kapni, és mindössze 0,2%-a szeretne vizsgázni szerbből, szlovákból, horvátból. Nem ismerem a szlovákiai adatokat, de ugyancsak valószínűbbek tartom, hogy az arányok nem nagyon különböznek a magyarországi vizsgálatok tényeitől. Holott nem kérdéses, hogy az úgynevezett magas vagy magasabb szinteken angolul kell tárgyalni, elképzelhető, hogy akad partner a németre vagy a franciára is, de azon az úgynevezett alacsony szinten (ami – félreértés ne essék – a mi mindennapi életünk) mégiscsak egymás anyanyelvén tudunk és fogunk együttműködni. És a közös munka kényszere összehasonlíthatatlanul erősebb lesz, mint manapság.

Az EU-tagsággal együtt járó gondok számosak. Sok olyan van, amely a közvélemény számára is közvetlenül és átláthatóan összefügg a pénzzel, a polgárok életszínvonalával, jövőjével. A nyelvtanulás, a nyelvtudás egyelőre nem tartozik ezek közé a kérdések közé. Holott azért talán mégsem mindegy, hogy Brüsszelben milyen angol nyelven szólalunk majd meg és szót értünk-e a közvetlen szomszédunkkal?