Milyen jövő áll a NATO előtt?

Amíg létezett a Szovjetunió, a szervezet létezésének oka egyértelmű volt: tagállamainak kollektív védelme, az elrettentés biztosítása. A NATO első főtitkára, a brit lord Ismay ezt konkrétabban – és nem kevés iróniával – így fogalmazta meg: „to keep Americans in, Russians out and Germans down”, tehát hogy az Egyesült Államokat katonailag és politikailag „benntartani” Európában, megakadályozni Moszkva további térnyerését és meghiúsítani a potenciális német hatalmi politikát. Napjainkra a stratégiai helyzet anynyira megváltozott, hogy lord Ismay szavai már csak nagyon nagy módosításokkal érvényesek. Az Egyesült Államok európai jelenlétének fenntartása ma is a NATO egyik legfontosabb célja. Ezzel szemben Moszkva és a nyugat közötti kapcsolatok legújabb fejleményei arról (is) szólnak, hogyan lehetne Oroszországot bevonni Európa stabilitásának biztosításába, tehát már szó sincs az oroszok elszigeteléséről, a németeket pedig – „földön tartásuk” helyett – szinte mindenki arra igyekszik rábírni, hogy vállaljanak nagyobb szerepet a kontinensen. Szeptember 11-e után a NATO tanácsa hozott egy gesztusértékű döntést, amikor aktiválta a sokat ragozott 5. cikkelyt (Washingtoni szerződés) és az európai tagállamok kinyilvánították teljes szolidaritásukat az USA irányában. Az 5. cikkely életbe léptetése azt jelentette, hogy az európaiak is úgy tekintettek az Egyesült Államokat ért támadásokra, mintha saját területüket érte volna támadás. Csakhogy Európa megrekedt ezen a szinten, megmaradt a szóbeli támogatásnál. Az afganisztáni katonai akciók végrehajtásakor az amerikaiak már nem számoltak komolyabb európai részvétellel. A hadműveletek sem a NATO égisze alatt zajlottak, hanem Washington irányításával és néhány más ország kisebb arányú részvételével (például Nagy-Britannia részvétele sem a NATO zászlaja alatt történt, mert bár London a szervezet oszlopos tagja, a részvétel a britek saját, individuális döntéséből fakadt). Ennek több oka is van. Az egyik, hogy az amerikaiak saját maguk sem igazán akarták az akciót a NATO „fennhatósága” alá engedni, a döntéshozatali mechanizmusok körüli problémák miatt. Az atlanti szövetségnek nagyon pontosan kidolgozott tervei vannak a tagállamok területét ért támadás esetére, de nem igazán tudna mit kezdeni egy afganisztánihoz hasonló katonai akció esetén, amikor Európától távol kellene akcióba lépni. Ugyanez érvényes a katonai–parancsnoki struktúrákra is. Európában és az észak-atlanti térségben pontosan kijelölt stratégiai, regionális és szubre-gionális parancsnokságok vannak, de ezek hatásköre csak az említett térségre terjed ki, más régiókra nem. Ezzel szemben az USA haderejének parancsnoki struktúrája az egész Földre kiterjed, tehát minden egyes terület, régió valamelyik parancsnokság alá tartozik. További probléma, ami miatt az amerikaiak az utóbbi fél év katonai akcióinak végrehajtásakor nem számítottak európai segítségre, az európai országok korlátozott képessége a külföldi katonai beavatkozások végrehajtására. Csak Nagy-Britannia és Franciaország kivétel, azonban az ő képességeik sem mérhetők az amerikaiakhoz. Az USA jelenleg több mint 200 ezer katonát állomásoztat külföldön és még egyszer ennyit képes szükség esetén bevetni határain túl, teljes légi támogatással, valamint a tengerek feletti csaknem teljes ellenőrzéssel. A britek és a franciák összesen körülbelül százezer katonát lennének képesek külföldön bevetni, ehhez azonban erőik maximális összpontosítására lenne szükség, ráadásul a légi és tengeri erejük – bár európai mércével mérve erős – nem hasonlítható össze az amerikaival. További probléma, hogy az európaiaknak sokkal korlátozottabb a felderítő-kapacitásuk, különösen ami az űrbeli felderítést illeti, továbbá hasonló problémákkal kell szembenézniük a szállítóeszközök (légi, tengeri) terén is, stratégiai csapásmérő légierejük pedig egyszerűen nincs (mint például az amerikai B-52, B-1 és B-2 bombázók). Első látásra ennek a problémának – az európai országok korlátozott képességeinek – egy közös gyökere van: a pénz. Az európai NATO-tagországok összesített katonai kiadásai alig haladják meg az amerikai katonai kiadások felét, ráadásul ezeket a pénzeket hihetetlenül alacsony hatékonysággal költik el. Miért nem költenek az európaiak többet saját védelmükre? Ha erre a kérdésre válaszolunk, felfedjük a probléma lényegét, amely nem döntően az alacsony katonai költségvetés (Németország GDP-jének 1,6%-a, az olasz nemzeti terméknek 1,4%-a, szemben az amerikai kb. 3%-kal) – ez inkább csak következmény – hanem a globális biztonsági környezet eltérő értékelése. Míg az amerikaiak szeptember 11-ét követően úgy érzik, hogy háborúban álnak, és már előtte is konkrétabban definiálták a veszélyforrásokat, az európaiak relatív biztonságban érzik magukat, annak ellenére, hogy a válsággócok – Közel-Kelet, Közép-Ázsia – földrajzilag sokkal közelebb helyezkednek el Európához. Ez öszszefügg azzal is, hogy történelmük során az európaiak mindig valamilyen fokú háborús fenyegetettségben éltek – hosszú évszázadokon át – míg az amerikaiak számára teljesen új helyzet, hogy támadás érte őket. Ezenkívül méretei, geopolitikai súlya és globális érdekei, kötöttségei miatt az Egyesült Államok globálisan értelmezi a biztonságot, míg Európa nem. Ennek egyik tipikus esete volt a szeptemberi események előtt Kína növekvő erejéhez való viszonyulás. Washington számára ez a jövő első számú kihívása, míg az európaiak nem igazán reagálnak erre a rendkívül fontos világpolitikai fejleményre. Mivel Európa és Amerika eltérően ítélik meg a fenyegetettség mértékét és súlyát, logikus, hogy eltérő a reagálásuk, esetünkben a védelemre fordított kiadásaik is (jelenleg az USA egymaga fedezi a Föld összes katonai kiadásainak 45%-át). E problémák miatt az USA-n belül és kívül egyaránt elhangzottak olyan vélemények, hogy Washington számára a NATO kezd másodrendűvé válni. Ha az európaiak nem tesznek lépéseket saját képességeik javítása érdekében és katonailag még inkább lemaradnak az amerikaiak mögött – tehát még kevésbé lesznek képesek szükség esetén támogatni az amerikai haderőket – ezek a jóslatok valóra válhatnak. Ebben az esetben Washington a NATO-tól, mint sokoldalú együttműködési kerettől egyre inkább a kétoldalú együttműködések felé fog fordulni, olyan országokkal, amelyek katonailag is képesek és főleg hajlandóak hatékony segítséget nyújtani (ilyen például Nagy-Britannia, Ausztrália, Kanada, sőt a jövőben esetleg Oroszország – természetesen csak Közép-Ázsiában – és India). Ebben az esetben a NATO ahelyett, hogy egy olyan szervezetté válna, amely ténylegesen is képes garantálni a tagállamok biztonságát a Föld bármely részéből érkező fenyegetéssel szemben, átalakul egy „második EBESZ-é”, amelyben ugyan fontos kérdésekről esik szó, de gyakorlatilag csak konzultatív fórum, és nem képes érdemben befolyásolni a nemzetközi stratégiai helyzetet és aktívan formálni a biztonsági környezetet.