Mikor üzensz?

A bicentenárium napján csendes emlékezéssel hányan hajtanak fejet a nagy szülött előtt? Mert fejet kell hajtani az előtt az ember előtt, aki életének delén mindenét feláldozta annak idején a haza oltárán. Még 1978-ban, mikor gimnazista diákként áldott emlékű magyartanárunkkal bejártam a budapesti temetőket, a mauzóleum igen kopottan, romosan állt. Pergő vakolatán az idő pókjainak repedéshálózatába kapaszkodó borostyán kúszott, a közeli utcák zaja beszűrődött, és a csendesen emlékező arra gondolhatott, lám-lám, ez jut a nemzet nagyjainak. Azóta persze megváltozott az idő és a rendszer, méltóbb elbánást kaptak az emlékek is. Az épített emlékek. Bár van Kossuth-díj meg van számtalan olyan iskola, amelyet Kossuthról neveztek el, meg füstszűrő nélküli cigaretta, viszont már csak volt ilyen nevű egyetem abban a városban, ahol egy nagy templom adott helyet az ideiglenes országgyűlésnek. A nemzeti öntudat, a történelmi sorsfordulók nagy alakjai közt emlegetik a kormányzó urat. Híre, neve, becsülete határon kívül s belül él. Ilyenkor Londontól Washingtonig, Turintól Isztambulig megemlékeznek Monok nagy szülöttéről. Az államférfiról, forradalmárról, politikusról, akinek nevéhez a honvédelmi bizottmány, az önálló magyar hadsereg, a magyarországi jobbágyfelszabadítás és a Habsburgok trónfosztásának kihirdetése fűződik. Csupa páratlan és feledhetetlen esemény. Biztosan avatnak majd új szobrokat is, a meglevőket megkoszorúzzák, és ünnepel a tömeg. Ha lesz. Addig is a két ledöntött felvidéki Kossuth-szobor, az egyik Rozsnyó, a másik Fülek városában, csendben várja, hogy méltóbb helyre kerülhessen a homályos raktáraknál. Lehet, hogy ennek is eljön az ideje. Talán majd a háromszázadik évfordulón. Addig is lehet énekelgetni. „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni...”