Messze az Uhuru?

Vettem egy borotvahabot. Aeroszolos. Hófehér, bő habot ad. Olyan, mint a hó. Habvásárlás után vettem napi újságot. Kis, színes hír. Olvad a Kilimandzsáró hava. Elolvad! Húsz éve még szemmel láthatóan több volt. Pár év és csak a kopasz vulkanikus kráter marad. Az Uhuru! A hegy, amiről gyerekkoromban olyan sokat olvastam. Uhuru – Kenya és Tanzánia határán így hívják a helyi törzsek. Akiknek feketék a jó isteneik, mert ők is feketék. A fehér, a hó, ismeretlen, a túlvilág színe. Az istenek megváltoznak. Úgy néz ki, elköltöztek a nagy hegyről. Felfedezések kora. Jöttek a fehérek fehér istenekkel. Százezer számra vitték innen a fekete embereket. Rabszolgának. Ma a fekete kontinens az éhség hazája, az AIDS hazája, és még a havat is ellopja az általános felmelegedés. Kicsit fura erről éppen akkor értekezni, mikor mínusz húszfokos hidegben, méteres hóban didereg Európa. Az istenek költözőfélben vannak. Innen is, meg onnan is. Nem lesz az a borotvahab fehérségű cukorsipka ott, a világ egyik tetejének hívott csúcson. 5895 méteres magasságban. Borotvahab aeroszoljával pusztítom a világot. Autóm kipufogógázával. Globális probléma? Messze van Tanzánia. Messze az Uhuru? Kit érdekel? Mit vacakolok, mit siránkozom ezen? Percenként egy futballpályányi esőerdő pusztul el. Papír lesz belőle, műszál, bútorfa. Megzabáljuk ezt a földgolyót. Lyukacsos sajt lesz, a lyukak egyre tágulnak. Kiesünk rajtuk a világűrbe. Ha elfogy a borotvahabom, bizisten klasszikus, pemzlivel keverhető szappant veszek. Úgyis azzal tanultam meg a pofalemezem legyalulását. A lustaságom. Csak amiatt vettem aeroszolost. Utoljára. Mert nem szeretném, ha miattam is fogyna a Kilimandzsáró hava.