Masaryk pénzelte a Lenin ellen ‘18-ban elkövetett merényletet?

A cseh értelmiséget sokkolta Alain Soubigou francia történész állítása, hogy Tomáš Garrigue Masaryk 1918 tavaszán jelentősebb summával segítette Borisz Szavinkovot, az orosz szociálforradalmárok egyik vezérét, 1917 februárja után az ideiglenes kormány hadügyminiszter-helyettesét, aki még az első forradalom előtt sikeres terrorakciókat hajtott végre Pleve belügyminiszter, illetve Szergej nagyherceg, moszkvai főkormányzó ellen. A célpont ezúttal Lenin lett volna. Szavinkovot – Masaryk mellett – a francia titkosszolgálat is támogatta. Szavinkov csoportjához tartozott az a Fanny Kaplan, aki 1918. augusztus 30-án a moszkvai Michelson-gyár udvarán több lövéssel súlyosan megsebesítette Lenint. Szavinkovot 1924 augusztusában a szovjetek az orosz–lengyel határon elfogták, és bíróság elé állították. A nyilvános tárgyaláson Szavinkov azt vallotta, hogy Masaryk anyagi támogatása tette lehetővé a Lenin elleni merényletet. Szavinkovot tízévi börtönre ítélték, a világ közvéleményének általános meglepetésére. Szolzsenyicin idézi az ítélet indoklását, amely kimondja: „A proletár tömegek jogrendjében nincsen helye a bosszú motívumainak.” Szavinkov a börtönben – engedéllyel – élénk politikai tevékenységet folytatott, amely azt a látszatot kelthette külföldön, hogy a szovjet rendszer, fennállása után hét évvel megszilárdulva, már korlátozott szabadságjogokat biztosított még a politikai foglyoknak is. Szavinkov 1925-ben állítólag öngyilkos lett. Szolzsenyicin szerint a börtönben meggyilkolták.

Nos, Szavinkovot valóban ismerte Masaryk, 1918 márciusában találkoztak Moszkvában. Korábban Masaryk már elemezte Szavinkov filozófiai regényeit, meglehetős elismeréssel, de a személyes találkozás csalódást okozott. Azt írja Masaryk, hogy Szavinkov „politikailag helytelenül ítélte meg az oroszországi helyzetet, lebecsülte a bolsevizmus erejét; filozófiai és erkölcsi szempontból nem jutott el annak a jelentős különbségnek a felismeréséig, amely a forradalmat a terrorista magánakciótól elválasztja. Nem értette a támadó és védekező forradalom, illetve háború különbségét, erkölcsileg nem haladta meg a kezdeti vérontás primitívségét. Szavinkov későbbi pályafutása megmutatta gyengeségét, a Hamletté lett terrorista titán gyengeségét”. Masaryk nagyjából akkor írta ezt a jellemzést, amikor Szavinkov ügyének bírósági tárgyalása folyt a szovjet fővárosban, de nem tért ki egyetlen szóval sem az őt ért vádakra. Egyébként a jellemzés meglehetősen pontos, hiszen Ilja Ehrenburg sem ír másként, aki Masaryknál jobban ismerhette Szavinkovot: „Sohasem találkoztam ilyen megérthetetlen és rettenetes emberrel.”

Alain Soubigou 550 oldalas Masaryk-monográfiája a nemrég lezajlott franciaországi cseh kulturális fesztivál alkalmából jelent meg Párizsban, és élénk visszhangot váltott ki a cseh fővárosban is. A szerző tíz évig folytatott intenzív kutatásokat – egyebek között cseh és egyesült államokbeli levéltárakban –, és számos új tényt közöl. A monográfia komolyságát az is jelzi, hogy maga Václav Havel köztársasági elnök írt hozzá előszót. Tehát nem tájékozatlan műkedvelő pletykagyűjteményekről van szó. Soubigou nem véletlenül választott életrajzához egy Masaryk-idézetet: „A legjobb jogot is tettekkel kell védenie az embereknek, nehogy azok csak papíron maradjanak”. Ez azt jelenti, hogy a francia történész Masarykot, a filozófust a politikussal, a Csehszlovákiát megteremtő államférfival látja egységben, azt ünnepli benne, hogy képes volt ideológiáját tetteivel összhangba hozni. A legkényesebb kérdés a terrorhoz, pontosabban a Lenin elleni merénylethez való viszonya. „Akarta-e Masaryk Lenint likvidálni? – teszi fel a kérdést, és így felel erre: – Ezt eddig senki meg nem erősítette, de nem is cáfolta. A dokumentumok elemzése szerint azonban ezt valószínűsíteni lehet...” Soubigou kifejti: „Masaryk a végletekig, az ellenfél fizikai megsemmisítéséig végiggondolta a politikai erőszak problematikáját. Ezt a képességet tagadni azt jelentené, hogy megfosztjuk attól, ami naggyá teszi: Masaryk a politikával nemcsak mint gondolkozó foglalkozott, hanem olyan politikusként is, aki sohasem mond le olyan lehetőségről, amely rendelkezésére áll.”

Éppen ez a mondat sokkolja a cseh értelmiséget. És ez érthető. A csehek szeretnek hivatkozni arra, hogy demokráciájuk erős, azért válhatott ennyire a nemzet egészét átfogó magatartássá, mert Masaryk tanításai alapozták meg. A masaryki demokrácia sarkalatos pontja pedig éppen az erőszak, a politikai terror bármely formájának a kizárása volt. „Jézus, és nem Caesar!” – hangzott híres jelmondata. Humanistának vallotta magát, és ellenfeleit is korrekt módon kezelte. A cseh közhiedelem szerint azért volt szüksége a tőle emberileg olyannyira különböző alkatú Eduard Benešre, hogy ő maga ne kényszerüljön a politika piszkos ügyeivel foglalkozni. Ezért azután Masaryk nyugodtan tehetett magasztos kijelentéseket az igazságos és a néprajzi határokat ígérő békéről, hiszen ő nem is volt jelen személyesen a trianoni békeszerződés megkötésénél, nyugodtan felajánlhatta többször is Hor-thyéknak, hogy tárgyaljanak a Csallóköz visszaadásáról Magyarországnak, mert tudta: Beneš ezekről a dolgokról még hallani sem akar, nemhogy végrehajtana ilyesfajta megegyezéseket. A meglepetést az okozza most, hogy Masaryk végül is – ha igazak a francia történész következtetései – a politikában nem követte saját elveit. Ez akár a masaryki demokráciába, a cseh álla-miság alapjaiba vetett bizalmat ronthatja meg. Ha a csehek számára léteznek szent tekintélyek, akkor két nagy személyiség mindenképpen odatartozik: Husz János mester és Masaryk professzor. Ha azonban Masaryk érintett ebben a terrorakcióban, akkor a legelszántabb antikommunista is elvitatja politikai erkölcsének egységét.

Azok, akik nem fogadják el tényként Soubigou tételeit – Masarykra hivatkoznak. És nem csupán reá. Részint rámutatnak arra, hogy a moszkvai bíróságon, 1924-ben semmi nem bizonyította Szavinkov pénzügyi támogatását, és hogy az akkori bíró az az Ulrih volt, aki majd a harmincas évek nagy pereit is levezényelte, aki hát a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető pártatlan és hiteles igazságszolgáltatónak. Aztán az is vitathatatlan, hogy ezt az adatot az ötvenes évek dogmatikus cseh történetírása szellőz-tette, és az akkori kötet címe már önmagában is árulkodó: Dokumentumok T. G. Masaryk nép- és nemzetellenes politikájáról. Ez a művecske lett volna hivatott a csehek körében mindenkor élő Masaryk-kultusz lerombolására. Ma már csak a francia történész idézi...

Masarykot egész életében foglalkoztatta az orosz kérdés. Bizalmasan ismerte őket: az oroszok rendszerint „Foma Oszipovics”-nak szólították. Alapvető munkáját, az Oroszország és Európa címűt ma is haszonnal forgathatjuk... Annak idején meglátogatta Lev Tolsztojt Jasznaja Poljanában, Makszim Gorkijt pedig Capri szigetén, de Gorkijjal találkozott 1918-ban Pétervárott is. Ekkor a bolsevik forradalomról nagyjából azonos nézeteket vallottak, Gorkij lapját, a Novaja Zsiznyt a korábbi barát, Lenin tiltatja be, Masaryk és Gorkij találkozása után néhány héttel az író Korszerűtlen gondolatok című cikksorozatának közlése miatt. Masaryk jó viszonyban volt Pavel Miljukovval, az egyik legjobb orosz liberális történésszel, aki az ideiglenes kormány külügyminisztere lett 1917-ben. Masaryk kezdeményezése volt, hogy az önálló Csehszlovákia fővárosa, Prága egyúttal az orosz demokratikus emigráció egyik központja legyen, ám ugyanakkor kiegyensúlyozott viszonyra törekedett a szovjet állammal. Persze az is tény, hogy a Masaryk által szervezett csehszlovák légió, a későbbi hadsereg magva formálisan semleges maradt Szibériában a polgárháború idején, valójában azonban sokszor megnehezítette a vörösök helyzetét. És hát Masaryk tényleges szövetségesei és barátai a szovjet állam ellen intervenciót szervező antanthatalmak voltak. Nem, Masaryk igazán nem volt a bolsevikok híve. Egy tanulmányban így összegezte erre vonatkozó nézeteit: „Minden ember számára a másik ember élete szent kell hogy legyen, tisztelettel kell lennünk felebarátaink személyisége és élete iránt. Ez az alapja az egyén és társadalom életének, s ez a humanitás állapítja meg a forradalom és a háború szabályait is... Éppen ebben különböznek az oroszok a maguk kulturális primitívségükben tőlünk, nyugatiaktól: a háborúban és a forradalmakban csak úgy pazarolják az emberéletet! Saját szememmel láttam a bolsevik forradalmárok szörnytetteit... De a legnagyobb erkölcsi borzalmat az keltette bennem, hogy ezek az emberáldozatok szemmel láthatóan fölöslegesek voltak.” Ugyanakkor a Világforradalom oldalain azt is leszögezte: „A bolsevizmus Oroszország belső válságát jelenti, s ezt nem lehet külső beavatkozással gyógyítani.” Természetesen az ilyen elvek, illetve a Lenin meggyilkolására adott pénzzel megtámogatott megbízás – szöges ellentétben állnak egymással. Tehát a francia tudós voltaképpen úgy adta fel a leckét: melyik Masaryk az igazi? A demokratikus államalapító filozófus vagy a terrort is használható eszközként alkalmazó pragmatikus politikus?