Március 15. számomra a szabadság napja volt évekig – különösen azért, mert határon túli magyarként a múlt nagyjai epikus méretűvé nőhettek gyermeki szemeimben, és ifjúkorom bárminemű lázadását ilyenkor átölelte a tudat, hogy volt jó forradalom, volt igazi siker a 19. század közepén, még ha el is nyomták végül.
Március 15. ismét megerőszakolva

A kommunizmus 45 éve számtalanszor tiltotta, elnyomta, tagadásra buzdította az 1848-as szabadságharcra emlékezni óhajtókat, mert félt, hogy a forradalommá duzzadt 1956 újra megismétlődik.
Mikor a vasfüggöny lehullott – szerencsésen ebbe a korba születtem bele –, ismét szabadon megünnepelhetővé vált március 15. Gyermekkoromban már nem államilag megtűrt magyarkodás volt ez a nap, hanem egy momentum volt, amikor belém csöpögtették a magyar múlt szomorú-szép pillanatát.
Aztán jött a politika, és – mint minden szépet – ezt is megrontotta, megfertőzte, a lelkünkről lenyúzta, kibelezte, felhúzta egy póznára, és megtömte hazugsággal, propagandával, és – mint féregvírust az operációs rendszerbe – visszaküldte a népnek.
Nem nézek TV-t, és nem nézek semmilyen ünnepinek titulált műsort évek óta. Számomra semmilyen oldal, párt vagy mozgalom ünnepinek hazudott megmozdulása nem fogyasztható. De mert a kíváncsiság bűvös élvezetét gyakran hagyom szabadjára, ezúttal megnéztem a pesti március 15. legsötétebb pillanatait.
Orbán idei beszéde ritka, de példaértékű prezentációja volt a szabadság eszméjének és gondolatának a rabul ejtésének a politika asztalán, amit üveges szemű ujjongás kísért. Ritkán éreztem vehemensebb undort.
A szabadság kontextusa ebben a szájban az önkényuralom rongyos takarójává vált, ami beteg hályogként torzította a valóságot, és saját jövőjének bizonytalanságán visítva rimánkodott az elfeledettek tömegei fölött elnézve, csak a rajongókhoz szólva, csicskásokat, strómanokat ölelve és hazudozva sikernek a huszadik századi magyar csődöt, ami Patyomkin-országot épít Patyomkin-néppel. Az eddig eurómilliárdokkal a rendszert etető kezeket csócsálva vicsorgott bele a kamerába az az ember, aki fiatalon még azt üvöltötte: „ruszkik haza”. Ez a beszéd a verbális megtestesülése a hazug, köpönyegforgató rendszernek, ami csak azzal és azokkal szövetséges, akik az önkényuralmat és a nemzetek vagyonának böszme privatizációját tekintik normálisnak.
De ami mindenek felett a leglélekölőbb, az az örök ámítás, hogy arcunkba röhögve hazudják igazságnak a céljaikat, és mindezt vagy a papi szószékről, vagy a jászol előtt, vagy valamelyik nemzeti ünnepünk alatt kiforgatják és levetkőztetik, majd felruházzák propagandával.
Tekinthet mindenki naivnak, mert azt hiszem, hogy majd pont a politika nem fogja a jelenben múltunk nagyjainak vérével bemázolni önnön arcát, de ha mi ezt normálisnak vesszük, és csak megrántjuk a vállunk, hogy: no és akkor mi van, akkor meg is érdemeljük ezt a 21. századi csapást, mert 177 évvel ezelőtt pont ilyen cinikus rendszer ellen keltek fel eleink.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.