„Szarván fogni a bikát”

Az egykori Szepes és Sáros vármegye határán emelkedő, 758 méter magas hegységben a sziklás és jeges területen, meredeken felfelé kivívott branyiszkói diadal utóbb a téli hadjárat legjelentősebb győzelme lett.

A bekerítés veszélyét elhárító sikernek köszönhetően másnap Guyon bevonulhatott Eperjesre, Görgey Artúr csapatai pedig február 10-én Kassára tudtak érni és találkozhattak Klapka seregével. A katonai bravúr Guyon előmenetelére is jótékonyan hatott: Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke czibakházi főhadiszállásán, 1849. március 8-án tábornokká nevezte ki.

A téli hadjárat kezdete

1848. december 2-án a bécsi udvari kamarilla minden címéről lemondatta I. Ferdinándot, Ausztria császárát és a Lombard-Velencei királyság uralkodóját (magyar uralkodóként V. Ferdinándot). Utóda I. Ferenc József nemcsak elutasította az áprilisi törvényeket, de a magyar alkotmányra tett esküt is elutasította, a magyar országgyűlés pedig az 1849. áprilisi trónfosztásig I. Ferdinándot tekintette a törvényes uralkodónak. Elődje engedékenyebb magatartásával szemben Ferenc József császár a renitens Magyarországgal szemben erélyes fellépést szorgalmazott és utasította Windisch-Grätz herceget a forradalom leverésére és a közrend helyreállítására. 1848 decemberében egy ideig úgy tűnt – és magyar hadvezetés ezzel számolt –, hogy komoly harci cselekmény már nem fog történni az évben és sikerül az időt a magyar honvédség megerősítésére és szervezésre fordítani. Windisch-Grätz herceg ugyanakkor december 14-én az új uralkodó utasítására általános támadást indított Magyarország ellen és túlerőben lévő seregével folyamatosan visszavonulásra késztette Perczelt, aki feladta a Dél-Dunántúlt és Buda irányába mozgott csapataival. A herceg csapatai december 18-án harc nélkül vonultak be Pozsonyba. Kossuth amellett kardoskodott, hogy Görgei és Perczel egyesítsék a seregeiket és egyre másra biztatta Perczelt, hogy vegye fel a harcot a császári csapatokkal. 

„Valami győzelmecskét, édes Móricom! Különben az örökös retiráda lever minden bátorságot a nemzetben. Isten áldjon meg! Hived Kossuth Lajos.” 

Kossuth korábbi haditerve szerint Perczel Mór honvéd tábornok Muraközben tartózkodó csapatainak és Görgei Artúr seregének Buda előtt kellett volna egyesülnie, számításaiba azonban hiba csúszott. Perczel Mór serege hadászati hibák sorozatának következményeként 1848. december 30-án, Mórnál Jellasics császári csapataitól katasztrofális vereséget szenvedett el és 6500 fős seregének több mint a harmadát elveszítette. A vereség következtében Görgeinek fel kellett adnia Győrt. 

„Holnap, azaz 27-én hagyom el Győrt, mert nem tarthatom magamat többé, hacsak ágyuim nagyobb részét elveszteni nem akarom. Győrnek erősítése áradásra, s az iszapos környék járhatlanságára van számítva. Mindennek vége, minthogy minden folyó vagy iszap annyira fagyott már, hogy mindenütt szabadon lehet járni kelni.” 

Így tudósította Görgei Kossuthot, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökét december 26-án késő este írt levelében Győr feladásáról, amit a kormányzó nagy megdöbbenéssel és felháborodással fogadott, mert így elkerülhetetlennek tűnt a magyar főváros kiürítése is.

Irány Észak!

Az 1849. január 2-iki pesti haditanácson a tanácskozáson részt vevő Vetter Antal vezérőrnagy, helyettes hadügyminiszter, Perczel Mór és Görgei Artúr vezérőrnagyok, táborkari tisztjeik, valamint Csány László főkormánybiztos végül a főváros harc nélküli átadása és kiürítése mellett döntöttek és a kormány Debrecenbe tette át a székhelyét. Döntöttek arról is, hogy Perczel Mór vezérőrnagy hadtestével Szolnok felé fog elmozdulni és ide, a Közép-Tisza vonalához rendelték a délvidéki csapatokat is. Ezzel párhuzamosan az elképzelés az volt, hogy a Görgei vezette feldunai hadtest Vác érintésével és a Vág mellett haladva északra fog elindulni és igyekszik a bányavárosokat elérni. Ezzel remélhetőleg sikerülhet felmenti a december 20-a óta ostrom alatt álló Lipótvárt és elérik, hogy a császári főerők ne tudjanak zavartalanul Debrecen felé nyomulni, mert Windisch-Grätz nem kockáztathatott egy Bécs elleni esetleges magyar támadást.

A felvidéki hadjárat kezdetben nem az optimista tervek és várakozások szerint alakult. Az ellenség túlerejét látva Görgei kénytelen volt Lipótvár felmentéséről lemondani (a város február 2-án el is esett), de január közepére sikeresen elérték Zólyom, Selmecbánya és Körmöcbánya térségét. A régióban két szlovák zászlóalj is csatlakozott a magyar seregekhez. Besztercebányán a magyar erők kettéváltak: az egyik részük, Görgei, Kmety György és Aulich Lajos vezetésével keletre indult, hogy a Stureci-hágón keresztül eljusson Lőcsére, Guyonnak pedig a déli seregrésszel kellett a Garam völgyén keresztül elérnie a várost. A császári-királyi üldözőikkel helyenként csatába bocsátkozó Guyon, január 21-én Szélaknál csatát vesztett, másnap pedig a Guyon vereségét nem tudó Görgey is alulmaradt a Hodrusbányánál vívott ütközetben. A közel jutni tudó ellenséges tüzérség lövései miatt maga a vezérőrnagy is majdnem a csatatéren maradt.

Az iglói meglepetés

A mintegy négyezer (egyes források szerint majdnem ötezer) honvéddel rendelkező Guyon elérve Iglót két nap pihenőt engedélyezett a hideg, az eső és a jég, valamint a szakadatlan erőltetett menetelés miatt alaposan kimerült legénységének. A gyakran – okkal – meggondolatlansággal vádolt Guyon ezúttal is komoly hibát követett el: nem rendelkezett megfelelő létszámú előőrsről és szükséges mértékű őrizet nélkül hagyta lövegeit. A fáradt honvédek a Hernád-parti város lakossága részéről tapasztalt jóindulat, az élelemmel, borral és meleg szállással járó vendégszeretet után hamar elaludtak, Guyon pedig nem tudott arról, hogy a tíz kilométerre lévő Lőcsén komoly császári-sereg állomásozik. Egy iglói áruló értesítette a városban található erőkről a Lőcsén tartózkodó Kiesewetter császári őrnagyot, aki még az este támadást indított. Az őrnagy éjjel egykor ért a városhoz és két ágyúval, három századnyi gyalogsággal és a teljes lovasságukkal rajtaütött az alvó szepességi városon.

A magyar honvédséget az mentette meg, hogy a betörő császári erőknek nem volt pontos tudomása a magyar honvédség létszámáról és erejéről (azt alaposan alulbecsülték) és a meglepetés ereje és a zavarodottság ellenére Guyonnak sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, sikeresen rendeznie a sorokat és személyes példamutatásával ellentámadásra tudta vezetni az embereit. A heves ellentámadás következtében a császáriak visszavonulót fújtak és ágyúikat hátrahagyva Szepesváraljára vonultak és a Branyiszkói-hágó magaslataira húzódtak vissza. Az iglói ütközetről Kossuth 1849. február 8-án, már Debrecenből az alábbi derűlátó sorokkal adott hírt a képviselőháznak. 

„Február 2–3-ka között Guyon serege Iglón hált. Az árulók – Rumant és Harikóczit nevezik fejöknek – éjjel az ellenséget a város közelébe vezérlék. A várost az ellenség több helyen röppentyűivel föl is gyujtá. De Guyon nem volt rest seregének rendezésében, mint az árulók kiűzésében sem. Az ellent minden nyert helyezetéből hősiesen kiverte, és űzte Szepesváraljáig. Holtakban és sebesültekben számlál 30–40-et, az ellenség 200-at. Elfoglalt egy ágyut és sokezer röppentyűket, mi becses foglalmány. Nem kétlem, e vidéken ez csak kezdete folytonos és nagyszerű győzelmeknek.”

„Februárius 5kén 1849. Branyiszko”

Görgeit Lőcsén kettős cél vezérelte. Egyfelől mindenáron el akarta kerülni a bekerítést, másfelől a kapott parancs szerint el kellett jutnia Kassára. Tudta, hogy az előttük álló császári erők még mindig komoly harci értékkel bírtak, Anton Csorich altábornagynak üldöző serege pedig közvetlenül a nyomában jár és ha utoléri, harapófogóba kerülhet, és mivel a csatát többé nem akarta elkerülni, akár döntő ütközetre is kényszerülhet. Visszaemlékezésében az áttörésben rejlő kockázatot a következőképp summázta: „Branyiszkónak nekimenni: annyit jelentett, mint szarván fogni a bikát”, az összecsapás tétjét pedig a következőképpen határozta meg: 

„lenni, vagy nem lenni”.

Kassára két útvonalon juthattak át: vagy a Schlick hadtest gróf Franz Deym vezérőrnagy hadai által őrzött Branyiszkói-szoroson keresztül, vagy pedig a Hernád völgyén át. Végül Görgei kettéosztotta seregét és a branyiszkói hágón való áttöréssel Guyon Richárdot bízta meg.  Guyon legendás magabiztosságát jól jelzi, hogy a terepet megszemlélve angolul azt nyilatkozta, hogy „az ördög vigyen el, ha át nem megyek rajta!”. Az ütközet a hágó ellen kora reggel indult. A császári csapatok létszáma körülbelül a fele volt a támadó magyar erőknek, mintegy kétezer fő, ugyanakkor nekik kedvezett a 758 méteres magaslat, amelyen mind a 13 kanyarulatot, szorost és útvonalat megszállva tartottak. Ahhoz, hogy a magyar erők előrenyomulását megállítsák, vagy lassítani tudják, a hágóhoz vezető utakon úttorlaszokat és barikádokat is emeltek. Guyon serege a korábban több vereséget is elszenvedő alakulatokból, a 13. és 33. (részben szegedi és debreceni) honvédzászlóaljból, a magyar honvédséghez csatlakozó, a helyszínen toborzott szlovák zászlóaljból, egy Újházi-vadászszázadból, tiroli vadászokból, egy utászszázadból és egy Nádor-huszárezredhez tartozó századból állt. Guyon a régóta várt siker érdekében a szokottnál is szigorúbb megtorlást helyezett kilátásba, ha csapatai megfutamodnának. Rövid, német–magyar nyelvű parancsában („Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen” – azaz: „Ha előrementek, dupla zsoldot, ha hátráltok, kartácsot kaptok!”) azt ígérte meg, hogy beléjük lövet, amit az első kudarc után tettekre is váltott. Ezt követően viszont a következő roham során saját maga állt a rohamozók élére. De nem csak ő tűnt ki személyes példamutatásával. 

A sikerben nagy szerepe volt a feldunai hadtest tábori lekészének, Erdősi Imre szlovák származású piarista szerzetesnek is, aki szlovák nyelven, szakadatlanul lelkesítette az alá tartozó szlovák zászlóaljat, emellett nem mindennapos ösztönzőt is alkalmazott: egy méteres keresztet örökösen előrehajított a hóban és azt kiabálta az újoncoknak, hogy „Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?”, a fellelkesülő újoncoknak köszönhetően pedig mindig sikerült egy darabot felfelé haladniuk. Az előrenyomulás nagyon nehezen haladt és amikor délután öt órára elérték a német vonalakat, azok minden útkanyarulatnál egy újabb földdel megerősített úttorlasz mögé vonultak vissza – sortűzzel fogadva a támadókat, állásaikból pedig csak elkeseredett szuronyharccal sikerült őket kiverni.

„A hősök kiontott vére szentelte meg a havat”

A támadás, bár a 33. honvédzászlóalj rohamával frontálisan indult, Guyon úgy vélte, hogy a magaslat jelentette hátrány nagy emberveszteséget eredményezne, ezért döntött egy kiegészítő hadművelet elindításáról. Az elszántan védekező császári erők vonalait úgy próbálta megzavarni, hogy az Újházi-vadászokat az összes trombitással együtt a védők szélső védőállásai mellett (volt belőlük 23), gyakorlatilag megmászhatatlannak tartott meredeken küldte fel. Az elterelés remekül sikerült. Az Üchtritz Emil báró által vezetett ezredtrombitások, két század Újházi-vadász és egy század tiroli vadász a vadászindulót játszva azt a látszatot keltette, mintha egy nagyobb sereg veszélyeztetné a Deym által parancsnokolt dandár oldalát és hátát. Az egyik résztvevő Tirts Rezső a történtekről ekként számolt be: 

„De most egyszerre erős puskaropogás hallatszott az ördöglyuki fenlapályról. Ez volt az Újházy vadászok oldaltámadása, melyhez hat huszár trombitás fújta a vadászriadót. Jól célzott lövései egymás után leterítették a dombon álló tüzéreket. Ekkor a Pillér dandára is Szepesváraljáról sebes léptekkel érkezett meg a csatatérre és az összes dobok erős pergése mellett sietett a hegyen fel. Mind ez lelkesítőleg hatott a honvédekre, leverőleg az osztrákokra, kiknek sorai ingadozni kezdtek. Erre a honvédek diadallármával szuronyt szegezve rohantak ki az erdőből, »előre! előre!« kiáltott ezer és ezer torok úgy, hogy ez egész Korotnokig hallatszott. Az osztrákokat elfogta a pánik, sorai felbomlottak, ágyúk, lovak, emberek, rendetlen vad futásnak eredt az összes osztrák had a túlsó lejtőn le és délután 4 órakor a Branyiszkó szoros legtetején, a chvala bohu korcsma melletti kis dombon az Újházy vadászok által feltűzött magyar zászló hirdette a legszebb magyar győzelmek egyikét.” 

A kiépített állások fokozatosan elveszítése mellett a bekerítéstől való félelemmel és a magaslatokról jól célzó magyar tüzérek okozta emberveszteséggel indokolta Deym, hogy a gerincet feladta és visszavonult Eperjes felé. Az utóvédharcok egészen éjfélig tartottak, de a csata magyar győzelemmel végződött.

A nap végére a magyar erők mintegy százötven főt veszítettek, a császári csapatok vesztesége pedig nyolcszáz főre volt becsülhető. Görgei felesége, Adèle d’Aubouin, aki az ütközet után járt a csata helyszínén, a benyomásait így rögzítette: „Amikor a branyiszkói magaslatokhoz vezető keskeny szerpentinúton felfelé vonultunk, most először tárult iszonyodó tekintetem elé egy valóságos csatatér, még pedig kevéssel a véres és rettenetes küzdelem lezajlása után. Az út mentén jobbra és balra még temetetlen hevertek a holttestek, barát és ellenség egymás hegyin-hátán. Most békésen hevertek egymás mellett, akik tegnapelőtt még életre-halálra mészárolták egymást […] A hosszú úton véges-végig a hősök kiontott vére szentelte meg a havat. Körül pedig a fenyők és a tölgyek, amelyeket szintén a lövegek sebeztek meg, búsan roskadoztak, mintha villám sújtotta volna őket. Az árok mentén törött járművek, felfordult szekerek, felborult puskaporos kocsik feküdtek szerte, kerekeik az égnek meredeztek tehetetlenül. […] A hegyszoros fennsíkján, ahová csak nagy üggyel-bajjal értünk fel, a véres sárrá taposott havas föld, egész buckák, amelyek a felfelé törő katonák lába alatt képződtek, mutatták, micsoda rettenetes elkeseredett harc dühönghetett itt, ahol test test ellen fordult, bajonett bajonett ellen, és ahol végül puskatussal verték már agyon egymást, amikor az utolsó patron is ki volt lőve, és amikor az ellenség zöme a hegy túlsó oldalán lefelé rohanva keresett eszét vesztetten menekülést, hátrahagyván a halálra szánt hátvédet.”  Bátor magatartásukért és vitézségükért a 33. honvédzászlóalj Görgeitől kitüntető zászlószalagot kapott, amelynek felirata így szólt: „Februárius 5kén 1849 Branyiszko.”

A branyiszkói győzelem jelentősége

A magyar diadal nemcsak alaposan zavarta Schlick összeköttetési vonalát is, de osztrák szempontból azzal a katasztrófával is fenyegetett, hogy a Schlick-hadtestet sikerül a magyar erőknek bekeríteni. Erre végül csak a január 21-én kinevezett főparancsnok, a lengyel származású Henry Dembinszky tétovázása és rossz helyzetfelismerése miatt nem került sor. A branyiszkói csata egy hosszabb vereségsorozatot zárt le és mivel a győzelmet viszonylag kis áldozatok árán sikerült elérni, roppant lelkesítően hatott a demoralizált magyar haderőre. A győzelemmel a feldunai hadtest nemcsak elérte, hogy Windisch-Grätz seregei mintegy két hétig nem tudtak a Tisza-vonal ellen nagy erejű és egységes támadást indítani, de az elterelő hadművelet végén Görgei seregének egyesülni sikerült a magyar főerőkkel. A Branyiszkónál történtek miatt sikerült a magyar honvédségnek lélegzethez és – ami még fontosabb – időhöz jutni, és – minden mérvadó vélemény szerint – a hágón való áttörés megalapozta a tavaszi hadjárat sikerét is.