Magyarok a változó Szerbiában: egyre sokasodnak a kérdőjelek

A névváltozás önmagában véve nem hozott semmi újat, viszont most készül Szerbia alkotmánya, úgyszintén a tartományi alaptörvény, s ezek a dokumentumok már hosszabb távra rögzíthetik a szerb köztársaság szerkezeti felépítését, valamint az ott élő kisebbségek jogbiztonságát.

Szerbia alkotmánya valamikor az év vége felé kerülhet a parlament elé, egyelőre számos kérdés még tisztázásra szorul. Eldöntetlen például, hogy Szerbia a polgárok állama lesz, vagy a szerb nép és az országban élő kisebbségek állama. A területi elrendeződést illetően a szakmai bizottságban szintén nem alakult ki döntő többség; annyi bizonyosnak látszik, hogy a köztársaságnak két tartománya lesz (Vajdaság, Koszovó), az úgynevezett szűkebb Szerbiában pedig régiók jönnek létre, alacsonyabb szintű autonóm jogokkal. A szöveg az emberi és kisebbségi jogokat is szabályozná, feltehetően a jelenlegi állapotot véve mintának. Ez számítana előnyösnek a kisebbségek számára, hiszen a jogi feltételek vonatkozásában több komoly és pozitív elmozdulás történt, s mindezek megtartása lenne most célszerű. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a hatalmat jelenleg gyakorló politikai centrumban mind nehezebben leplezhető a pozícióharc, másfelől viszont a Vajdaságban is egyre erőtlenebbé válnak a tényleges autonómiát követelő pártok, így a formálódó alaptörvény sem egy karakteres kiállást tükröz, a készülő dokumentum inkább a különféle változatok halmaza.

Most szövegezik az új párttörvényt is, lévén Szerbia-Montenegróban jelenleg mintegy 300 párt szerepel a hivatalos listán, ebben az átláthatatlan szövevényben viszont valahogy rendet kellene tenni. Az elképzelések szerint a jövőben csak az a párt fejthet ki tevékenységet, amely legalább ötezer (kisebbségek esetében háromezer) aláírással képes igazolni tényleges támogatottságát. Ha ez a koncepció érvényesül, a jelenlegi öttel szemben valószínűsíthetően csak két magyar párt maradna, a Kasza József vezette Vajdasági Magyar Szövetség, és az Ágoston András által irányított Vajdasági Magyar Demokrata Párt. Szinte kizárt ugyanis, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, továbbá a Kereszténydemokrata Platform és a Vajdasági Magyar Polgári Párt képes lenne a feltételek teljesítésére. Nehezen elképzelhető úgyszintén, hogy a VMSZ önmaga tudjon képviselőket delegálni a szerb szkupstinába, ez csak szerb pártokkal koalícióban valósítható meg. Ágoston egyébként mindezek ügyében egy összmagyar konferencia összehívására tett javaslatot a Magyar Nemzeti Tanács elnökének; Józsa László ezt azzal utasította el, hogy az MNT-nek megvannak a saját feladatai, s ezek között nem szerepel a pártok közötti konszenzus keresése, miután az MNT „nem a hatodik vajdasági magyar párt”.

Akadnak ennél azonban nagyobb dilemmák is. A Vajdaságban élő magyarokat meglehetősen kiábrándította a státustörvény körüli huzavona, majd a törvény parlamenti módosítása. Ezenkívül szembe kell nézniük az év végén bevezetendő vízumkényszerrel. A VMSZ politikusai (például Egeresi Sándor) egyébként fennen hangoztatják, hogy a Máért legutóbbi ülésén a Szlovákiában és Romániában élő magyarok érdekeit szem előtt tartva szavazták meg a kedvezmény megváltoztatására tett indítványt, hiszen Belgrád a dokumentumot korábbi formájában sem ellenezte. Ehhez kapcsolódik persze az állampolgárság kérdésköre is. (Erről az alább közölt cikkben is olvashatnak – a szerk. megj.) Külön kuriózum, hogy Medgyessy Péter magyar miniszterelnök közelmúlti szabadkai látogatásakor Zoran Zsivkovics szerb kormányfő „műsoron kívül” kijelentette, részükről semmi akadálya a kettős állampolgárság intézményének. Az ajánlat azonban egyelőre inkább csak fejtörést okozott a magyar diplomáciának. Medgyessy amúgy a regionális együttműködést szorgalmazta, s a magyar tőkebeáramlásra tett ígéretet – ez eddig igen vontatottan haladt. A jobbára pénztelen vajdasági magyarok viszont jószerével kiszorulnak a privatizációból, ez további munkahelyvesztéssel, azaz az elvándorlás felerősödésével járhat.

Pedig éppen ez a kulcskérdés. Trianon után az akkor létrejövő Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén már fél milliónál több magyart jegyez a statisztika. Az 1920-as évek elején mintegy negyvenezer magyar nemzetiségű személyt utasítottak ki az országból (tisztviselőket, közalkalmazottakat, tanítókat, vasutasokat), ez megismétlődött 1944–47-ben, ám a szám már ennek kétszerese. Közben történt az 1944–45-ös megtorlás, ennek harminc-negyvenezer magyar esett áldozatául. A korábban tehát jobbára mezőgazdaságból élő vajdasági magyarság két ízben veszítette el középrétegét, szellemi vezetőit, az újabb érvágásnak az utóbbi tíz esztendőben lehettünk szomorú tanúi, az összlétszám pedig 300 ezerre csökkent. A jelenleginél kedvezőbb, és mindenképpen stabilabb körülmények szükségeltetnek megerősíteni a maradék értelmiségi réteget, a vállalkozók csoportját és a farmergazdaságokat. Amiből jól állunk: hagyomány, munkaszokások, gyors alkalmazkodóképesség és az EU (Magyarország) közelsége. Minden más azonban hiányzik, elsősorban a valódi összpontosító és koordináló erő.

A szerző újvidéki munkatársunk