Magyarítás parancsra

Úgy tűnik, a 19. századi nagy nemzetféltők szelleme támadt fel újra Magyarországon. A minap a tévében egy harcias nyelvészhölgy lelkesen magyarázta, hogy mostantól minden nyilvános feliratot magyarul is fel kell tüntetni, s aki ennek nem tesz eleget, arra a törvény lesújt. Most már minden magyar megnyugodhat: a „Restaurant” mellett a feliratokon a jövőben ízes magyarsággal az „Étterem” szó is fog szerepelni, s ha sokan megfogadják a nyelvészek jó tanácsait, akkor a „Hotel” helyett (vagy mellett) is inkább a „Szálló” szót írják ki épületük homlokzatára. Ha esetleg pályázatot írnának ki az idegen szavak magyarítására, nekem – az előbbieken felbuzdulva – lenne is néhány javaslatom: a minisztert – a latin szó eredeti jelentése alapján – nevezzük a jövőben szolgának, a minisztériumot szolgahivatalnak, a parlamentet – a szó francia gyökerét figyelembe véve – egyezkedőhelynek. Közben elgondolkodom, milyen könnyű dolgom is lenne, ha a középkori latinból idejében kiirtották volna a kétes elemeket, s a mindenféle irányból „megfertőzött” franciát vagy az olaszt most nem is kellene tanulnom, hiszen a latinnal mindkét nyelvterületen elboldogulnék. Az angolban viszont – pechemre! – csupa ősgermán szó lenne, ha annak idején kitörölték volna belőle ezeket a mocskos latinizmusokat. A görögöknek ugyan valóban volt „nyelvmegőrző” programjuk, mely sokáig fenntartotta az ógörögből kiinduló „tiszta” katharevuszát, a beszélt nyelv (dimotiki) azonban rá se hederített az írott szabályokra, s ezt egy idő után nem lehetett nem észrevenni. A magyarban ehhez képest igazán késésben vagyunk: ha őseink annak idején jobban vigyáztak volna, s megakadályozták volna az iráni, török, szláv, germán, latin szavak térhódítását, most anyanyelvünkön is szót értenénk a vogulokkal, sőt, talán még a mordvinokkal is. Nem biztos, hogy szót értenénk azonban Európával, melynek ajtajában úgy állnánk, szótárunkban keresgélve, mint a Budapestre érkező, magyarul nem értő turista az „Étterem” felirat előtt.