Magyar tojástánc

Akik tisztában voltak azzal, hogy – jó esetben – legfeljebb ha szál vagyunk a bokrétában. S azt is tudták, hogy miközben a külpolitikában a nemzetek folyton az értékről énekelnek, cselekedni azért mindig az érdekek szerint cselekszenek. A magyar külpolitika lényegében Mohács óta a különféle nagyhatalmak erőterében kénytelen kiigazodni. És ha választania nem is, lavíroznia ma is muszáj a nyugati értékrenden belüli érdekcsoportok útvesztőiben. Amikor a jelenlegi kormány „több Európát, de nem kevesebb Amerikát” mond, ez nem csupán szellemes, hanem pozitív válasz is arra a tényre, hogy manapság már leplezetlen érdekellentétek feszülnek a nyugati értékközösség két centruma között. Ellentéteik magja gazdasági: a világgazdaságban egymás versenytársai még akkor is, ha a transznacionális folyamatok egyes részleteiben olykor persze kettejük érdekazonossága is megmutatkozik.

Az USA egyáltalán nem örülne, ha az Európai Unió politikailag és katonailag is megerősödne, mert ezzel komplex vetélytárs jelenne meg a láthatáron. Az Unió többsége pedig attól tart, hogy ha Wa-shington szájíze szerint alakítják ki az új világrendet, akkor az szentesítené a jelenlegi amerikai fölényt, ami akár gazdasági versenyelőnyökhöz is vezethet – és ez nem feltétlenül édes álma Európának. Az unió többsége azt szeretné – s ebben a világ országainak nagy része, valamint az ENSZ támogatja –, hogy a nemzetközi intézményrendszer inkább enyhítse, ellensúlyozza, semmint kifejezze s bebetonozza az USA szuperhatalmi státusát és szerepét.

A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy az USA-nak az Unión belül is vannak kedvencei. Néhány ország a német–francia európai dominanciát azzal próbálja ellentételezni, hogy leplezetlenül az USA-ra kacsingat, mondván, jobb egy távoli Amerika, mint a kézzelfogható germán–gall túlsúly. Többek közt ez a belső félelem magyarázza a brit–olasz–spanyol tengely létrejöttét, és az se titok, hogy az „új Európába” – mindenekelőtt a már-már európai főszerepről ábrándozó lengyelekbe – Washingtonból jó ideje teli szájjal fújják a levegőt. Ebben az érdekdzsungelben a magyar külpolitikának tehát valóságos tojástáncot kell járnia. Ráadásul úgy, hogy a nemzeti érdekek se csorbuljanak, de azért az univerzális értékek is megmaradjanak.

Mindebben sokat segítene, ha a politikai elit moderálná belső pártharcait, s nem vinné ki ostobán a nemzetközi küzdőtérre. Ha a mindenkori ellenzék örülne a kormány sikereinek, történetesen most annak, hogy a kisebbségek érdekvédelmét Kovácséknak sikerült az európai alkotmánytervezetbe beügyeskedniük. Vagy annak, hogy a saját jövőjével küszködő Unióban a németek és a franciák komolyan számítanak ránk anélkül, hogy ez a nyilván kifizetődő bizalom elidegenítené tőlünk a többieket.

Az viszont szűklátókörűség, hogy amikor a kormány, érthető okokból, éppen Európára összpontosít, az ellenzék azonnal Amerikát kiált, mintha ő volna az USA Kárpát-medencei szakszervezete. Ideje volna belátni, hogy a pártpolitikai játszmák zéró összegű logikáját nemzetrontás a külpolitikára kiterjeszteni, mert a világ színe előtt bűn, sőt hiba a nemzetet kettéosztani. Hiszen ezáltal csak lesajnáltatják és kinevettetik a fél-, hogy ne mondjam a „csonka” Magyarországot.

Okos nemzet, főleg ha kicsi, a külpolitikában mindig egy ütemre járja a tojástáncot.

A szerző magyarországi politológus