„Magyar terrorizmus”

Megdöbbentő, sőt szinte már abszurd eredmények születtek. A román átlagember Magyarországot és a romániai magyarságot a nemzetközi terrorizmus élvonalában látja. A „rangsorban” Irak után Magyarország áll a második helyen, a palesztinokat, Afganisztánt, Líbiát és több más, terrorizmusáról hírhedt arab országot is jócskán megelőzve.

Az a Magyarország, amely a világháborúkat követően egyetlen puskalövés nélkül engedte át egykori területeit az utódállamoknak, s a békeszerződések következményeit 1989 után alapszerződésekben is rögzítette, amelyben az irredentizmus az állami intézmények és a közvélemény elsöprő többsége által elítélt ideológiák közé tartozik, amely egész környezetében a leggyengébb hadsereggel rendelkezik, amelyről a NATO vezetése éppen a napokban állapította meg, hogy haditechnikai vonatkozásban a minimális felkészültségi szintet sem üti meg, s amely közismerten soha egyetlen terroristának minősíthető akciót nem hajtott végre. Sőt a Magyarországon végrehajtott terrorista akciók egy részéről is gyanítható, hogy azokat szomszédos országbeli intézmények vagy csoportok tervezték meg és hajtották végre!

A megkérdezettek az RMDSZ-t a – nevében is irredenta – Nagy-Románia Párt társaságában tekintik szélsőséges s ezért betiltandó pártalakulatnak, s nem csak a gyakorta valóban nyersen fogalmazó Tőkés Lászlót tartják szélsőségesnek, de a mérsékletéről ismert Markó Bélát is. Ráadásul olyanok társaságában, mint C. V. Tudor, illetve Gheorghe Funar, akinek antiszemita, durván magyar- és cigányellenes kirohanásaival nemrégen egész kötetet lehetett megtölteni!

Nyilvánvaló, hogy a felmérés eredményei nem annyira Magyarországról és a romániai magyarságról közvetítenek információkat, inkább a megkérdezettek tudatállapotáról, politikai meggyőződéseiről. S ezt a tényt a vizsgálatot megrendelő intézmény elemzése is megütközéssel regisztrálja. Az elemzők a minősítéseket egyértelműen a román társadalomban uralkodó „ideológiai zűrzavar és kétértelműség” számlájára írják.

Ennél azonban, azt hiszem, többről van szó. A felmérés, mélyebb elemzésben, csakis az úgynevezett kognitív disszonancia számlájára írható. Ez utóbbi közismerten akkor lép fel, amikor egy egyén vagy közösség tényleges helyzete és e helyzet morális megítélése közt feloldhatatlan ellentmondás jön létre, amikor az egyén vagy a közösség olyan állapotba kerül, amelyet csak súlyos lelkiismereti konfliktusok árán lehetne feldolgozni. Nem kell túl élénk fantázia hozzá, hogy rájöhessünk, a román közvélemény a romániai magyarság mai helyzetét nem képes függetleníteni saját – magyar államon belüli – helyzetének emlékétől, s az önkéntelen párhuzam súlyosan megterheli erkölcsi tudatát. A középiskolákban kötelező olvasmány Liviu Rebreanu Ion című regénye például, amelynek központi témája az úgynevezett magyarosítás. A regény főhősének apja amiatt kerül konfliktusba a frissen kinevezett tanügyi inspektorral, mert az a tanítótól és tanítványaitól a román állami iskolákban kötelező tantárgyként nemrégen bevezetett magyar nyelv hibátlan ismeretét követeli meg. Kiderül azonban, hogy a magyar hatóságok (ekkor még) beszélik a román nyelvet, törni is csak azok törik, akik kívülről érkeznek. A regény narrátora és hősei szenvedélyesen megbélyegzik a magyar állam nemzetietlenítő törekvéseit, Titu Herdelea el is hagyja Magyarországot, hogy Romániában harcoljon az erdélyi románság jogaiért.

Lehetetlen azonban, hogy az olvasó össze ne vesse az akkori és mai helyzetet, hogy ne érzékelje: a mai (és főként a tegnapi) román iskolapolitika jócskán túltett az Ion világának mély erkölcsi pátosszal megbélyegzett kisebbségellenességén. Az elkerülhetetlen kognitív disszonancia feloldására egyetlen lehetőség marad, a valóság olyan átértelmezése, amely a cselekedeteket morális szempontból elfogadhatóvá teheti. Ha vétek valaki ellen, rossz érzésemet azzal mérsékelhetem, ha az illetőt agresszív, gőgös, rosszindulatú személyiségnek állítom be, s ehhez az illető viselkedésének valóságos vagy leleményesen kiforgatott és félremagyarázott töredékeiből megfelelő történeteket is kieszelek. Saját cselekedeteimet pedig békülékeny, tapintatos, jóhiszemű lépésekké kozmetikázom át.

Ezek a védekezési manőverek azonban végső fokon sérülékeny és érző lelket takarnak. A jelenség tehát nem csupán lehangoló, bizonyos mérvű derűlátásra is följogosít: arra utalhat, hogy a kisebbségi kérdés méltányos megoldása, amely ellen a jelen helyzetben éppen a megkérdezettek tiltakoznának a leghevesebben, távlatilag egyértelmű felszabadulást, a be nem vallott traumáktól való megszabadulást jelenthetne számukra.

A jelenség természetesen nem csupán a románokra jellemző. Félő, hogy a magyar népesség körében végzett felmérés sem járhatna sokkal kedvezőbb eredménnyel. Igaz, mi nem a jelennel, hanem a múlttal nem tudnánk ma sem tárgyilagosan elszámolni.

A feloldás legsúlyosabb akadályát mindkét oldalon a mesterségesen felfokozott nemzeti érzelmek jelentik. Közismert ugyanis, hogy az érzelmek nem egyebek, mint a valóság és a vágyak közti távolság áthidalásának lélektani eszközei. Az erős magyarellenes érzelmek (és a mi oldalunkról az erős románellenes érzelmek) arra utalnak, hogy az önmagunkról alkotott kép (vágyálom) az, ami a lesújtó valóságtól iszonyatosan távol áll.

Ahhoz tehát, hogy a nacionalista érzelmek mérséklődjenek, valahogyan mindkét oldalnak közelebb kell kerülnie ahhoz az idealizált képhez, amelyet önmagáról táplál, s fokozatosan el kell távolodnia a nemzeti kizárólagosságra alapozott nemzetállami ideológiától. Ehhez pedig a legjobb és a legbiztonságosabb út az Európai Unióba való betagolódás. Az idegenek társaságában ugyanis mindenki megpróbál a „társa-sági” közvéleményben róla és a másikról kialakult képhez igazodni.

Persze a közvélemény-kutatás eredményei sokakat arra csábíthatnának, hogy az ügy kapcsán (nem is minden alap nélkül) az Orbán-kormány nacionalizmusán, a státustörvényen, a romániai magyarokon verjék el a port.

Csakhogy ez, úgy vélem, súlyos tévedés lenne. A felmérés eredményei semmiféle konkrét összefüggést nem mutatnak a fentiekkel. Sőt, a megkérdezetteknek azt is tudniuk kellett, hogy a korábbi szocialista kormányzat hivatalosan is lemondott arról az irredentizmusról, amelyet hivatalosan jó fél évszázada nem vallott már egyetlen magyar kormány sem, hogy az Orbán-kormány éppenséggel a nacionalizmushoz fűződő kétértelmű viszonyába bukott bele, hogy a szocialista kormányzat keményen elítél mindenféle magyar nacionalizmust. Minderről a román média is több-kevesebb rendszerességgel beszámol. Hogy Magyarország megítélése ezektől a tényektől gyakorlatilag független, az valóban arra utal, hogy e megítélés megváltoztatásához nem Magyarországnak kell „lazítania” a határon túli kisebbségekhez fűződő kapcsolatát, hanem az utódállamok magyar kisebbségekhez fűződő viszonyát kell végre rendezni.

A megoldás tehát a ma uralkodó nézetekkel ellentétben nem a behúzott farok és a kérdések szőnyeg alá söprése, hanem a problémák világos, józan, elfogulatlan kimondása. Erre természetesen nem a gyakorta súlyosan elfogult nacionalisták, hanem a kérdésben jóval tárgyilagosabb álláspontot megfogalmazni képes szocialista és liberális politikusok lennének valóban alkalmasak. De a magyar nacionalizmus puszta ostorozása önmagában sehová sem vezethet.

A Magyarországgal szemben táplált indulatok mérséklésének egyetlen útja a Kárpát-medencei magyarság kérdésének minden felet megnyugtató megoldása. És itt a megnyugtató kifejezést a szó szoros értelmében, azaz a megalapozott lelkiismereti komplexusok eloszlatásának gesztusaként kell értenünk.

A kognitív disszonancia kóros állapot, az áldozaton csak tapintattal lehet segíteni, a hallgatás azonban tapintatlanság, mert Illyéssel szólva, csak növeli, ki elfödi a bajt.

A szerző bukaresti egyetemi tanár